Bartis Attila: az ítéletmondás a legnagyobb felelőtlenségek közé tartozik
Bartis Attila A rég című új kötetének műfajával kapcsolatban nem megengedő: alkotói szándék szerint a mű nem regény, hanem klasszikus értelemben vett önéletrajz élete egy vagy több szakaszáról. Mint mondta, az alap mindenképpen az első tizenhat marosvásárhelyi esztendő és annak leágazásai, valamint az írás jelen ideje. „A tévedés az bele kell férjen minden életbe és így minden munkába. A hazugság az már azért etikai kérdés” – fogalmazott.
Az emlékezet és a valóság kapcsán Bartis arról beszélt, hogy ha valami éveken, évtizedeken át beleégett az ember tudatába, az aktív hatást fejt ki, és ha utólag szembesül az ember azzal, hogy nem biztos, hogy pontosan úgy volt, az nem hoz katartikus oldást. A könyvben nincs olyan történetszál, amelyről pontosan tudta volna, hogy nem úgy történt, mégis úgy írta volna meg, ahogy ő akart rá emlékezni. „Tévedni lehet, de hazudni nem” – ez a gondolat volt irányadó számára az írás közben. Hozzátette: vannak helyzetek, amikor a valódi bölcsesség az, ha az ember mérlegeli, hogy az igazság segít-e a probléma megoldásában, vagy éppen árt, és ezt azért nehéz, mert az igazsághoz hozzátartozik az igazságérzet.
Bartis 2019 novemberében kezdte el írni önéletrajzi könyvét. Akkor úgy képzelte, hogy szabadjára engedi gondolatait, és születik egy publikus és egy zárolt szöveganyag is, utóbbira a szereplők iránti diszkréció miatt tartotta fontosnak odafigyelni. Menet közben kiderült, hogy ez nem így megy, és éppen azok a dolgok lettek a könyv gerincoszlopának fontos részei, amelyekről elsőre azt gondolta, vissza kell tartani. A kézírásról szólva elmondta: a munka jelentős részét, a bő első harmadát kézzel írta, majd begépelés után gépben folytatta, és a visszaolvasás során látta, hogy egyes részek alapjául szolgáló emlék már elillant.
Arra a kérdésre, hogy önéletrajzi íróként kötelessége-e mindent kideríteni, Bartis azt válaszolta: nem hiszem, hogy lennének ilyenfajta kötelességei, törekvései, vágyai, érzései vannak, a tisztán látásra való törekvés a kötelessége. Elmondása szerint nem jellemző rá, hogy ne akarna tudni valamit, mert számára a biztos tudás nagyobb biztonságérzetet ad, még ha ez társas kapcsolatokban nehéz is lehet.
Az apja ügynökmúltjáról és az ítélkezésről
A beszélgetés kiemelt pontja volt Bartis édesapjának ügynökmúltja. Bartis felnőttként tudta meg, hogy édesapja, aki arra tanította, hogy soha senkiről nem jelentünk semmit a hatalomnak, a Securitate titkosügynöke volt. Arra a felvetésre, hogy lehet a két apát utólag egyetlen emberként elgondolni, azt válaszolta: kizárólag úgy, ha az embernek van esélye a maga teljességében látni.
Bartis kiemelte, hogy a kutatómunka során, a másokkal folytatott beszélgetéseknél és a dokumentumok olvasásakor is a megértést kereste elsődlegesen édesapja kapcsán, nem a felmentést. „Szerintem a legnagyobb felelőtlenségek közé tartozik az ítéletmondás” – mondta, hozzátéve, hogy teljesen mindegy, társadalmi vagy személyes szinten, akik kizárólag államvédelmi, belügyi papírok, leiratok és jelentések alapján próbálnak verdiktet mondani, azok nagyon messze kerülnek a valóságtól, és tiszta kép nélkül ítéletet mondani erkölcsileg megkérdőjelezhető.
Bartis határozottan bírálja a rögtönítélő szemléletet: ezekben a történetekben nincsen nagyobb hiba az általánosításnál. Elmondta, hogy édesapja börtönéveiről, börtönbeli történeteiről gyakorlatilag a születésétől annak haláláig tízszer, százszor, ezerszer hallott, és gyerekként ivódott bele az egész. Felidézte azt is, hogy amikor édesapjával dokumentumfilmet készítettek, megdöbbent, látva, hogyan küzd édesapja a kamera előtt, és tudta, hogy az udvaron jobbra kell majd fordulni, ott lesz a pince. Mint mondta, attól, hogy az ember megérti a történteket, az nem menti fel, de legalább érti a gondolkodásmódot: amikor az apja kitalált egy történetet, az arról szólt, hogy fedjen valami egészen mást.
Bartis szerint minden diktatúra a félelemre épít, és ahol félelemre kezdenek építeni, ott a diktatúra jelen van, akár csírájában, akár kiteljesedve. Hozzátette: diktatúra hazugság nélkül elképzelhetetlen. Szóba került az is, hogy volt egy pont, amikor megijedt a fikciótól, mert megtörtént vele, hogy amit korábban megírt, valóság lett, és úgy nézett a fikcióra, mint önbeteljesítő jóslatra.
