A japánok víz alatti kamikazéi kétszer próbálkozhattak, ha nem találtak, fel kellett magukat robbantaniuk
A második világháborúban a japánok többféle öngyilkos alakulatot is kiképeztek. A kamikazék mellett viszonylag sikeresek voltak a kaitenek, akik magukat irányítható torpedóba zárva próbáltak ellenséges hajóknak nekihajtani.
1943 végén a japán hadvezetés öngyilkos egységeket hozott létre, hogy nagy veszteségeket okozzanak a szövetséges erőknek. A kamikazék robbanóanyaggal megrakott repülőgépeiket vezették ellenséges hadihajókba. Létrehozták a Sinjó motorcsónakos egységet és a Fukurju öngyilkos robbantóbúvárok alakulatát is. A kaiteneknek – nevük jelentése: Vissza a Mennyországba – irányítható torpedókban kellett feláldozniuk magukat. A Sinjó és a Fukurju hamar bebizonyította, hogy számottevő eredményt nem tud felmutatni, de a hadvezetés a kamikazék és a kaitenek mellett kitartott.
A Kaitent két fiatal tengerésztiszt, Nisina Szekio és Kuroki Hirosi alkotta meg. Az amerikaiak az atollokon létesített támaszpontjaikon könnyű célpontjai lehettek a hordozókon odajuttatott, ember vezette torpedóknak. Az ötletre a hadvezetés eleinte csak legyintett, de az 1943 júniusi Fülöp-szigeteki veszteségek után elkezdtek bízni egy új eszközben.
Először a Type 93 torpedót alakították át: a mintegy 9 tonnás eszközbe egyszemélyes pilótafülkét, üzemanyag- és ballaszttartályokat, valamint másfél tonnás robbanófejet építettek. A Kaiten maximális sebessége 55 km/óra volt, akár 80 méter mélyre merülhetett. A tájékozódást 70 centire kitolható periszkóp, az iránytartást akkumulátoros iránytű segítette. Az áramra azért is szükség volt, hogy a pilóta maga robbanthassa fel a TNT-töltetet. A japán harci etika szerint ugyanis, ha két kísérletből sem találták el a célt, végezniük kellett magukkal, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére. A vészkijáratot feleslegesnek, sőt sértőnek tartották. Ha egy pilóta bemászott a torpedójába, elvileg csak akkor szállhatott ki, ha elhalasztották az indítást.
A gyártás 1944 februárjában kezdődött, de sok műszaki problémával küzdöttek. A cél egy könnyen irányítható eszköz volt, a végeredmény viszont megbízhatatlan jármű lett. Sok katona már gyakorlatozás közben meghalt. Az egyik tervező, Kuroki is egy gyakorlat során veszítette életét.
A kaitenek 17 és 28 év közötti önkéntesek lettek: jelentkezhetett, aki nem volt nős, nem volt gyermeke, és a családjában nem ő volt az egyetlen fiúgyermek. A kétezer jelentkezőből kiválasztott mintegy kétszáz férfi az Ozusima szigeten néhány hetes kiképzést kapott. Először lassan, sekély vízben tanulták a torpedó irányítását, majd nagyobb sebességgel és mélyebbre merülve gyakorlatoztak. Aki a kiképzés végén végrehajtotta a támadási harceljárást, bevetési egységbe került.
A kaiteneket általában hordozó tengeralattjáróról indították, amelyek a lehető legjobban megközelítették a célpontokat, az utolsó néhány kilométert pedig a vezetett torpedók tették meg.
Az első akciókat 1944 novemberében hajtották végre. Az egység kitalálója, Szekio az élen járt: halott társa, Kuroki hamvait magával víve rohant bele az amerikai USS Mississinewa tankerbe. A hajó a levegőbe repült, 63 tengerész halt meg. A japánok a hordozó tengeralattjáró parancsnokának jelentése szerint három repülőgép-hordozót süllyesztettek el, valójában a bevetésre indult nyolc kaitenből egyedül Nisina ért el találatot, a többit az amerikaiak leszedték, vagy vezetőik robbantották fel magukat.
A kaitenek hordozói nagy területen portyáztak, de kevés jelentős sikert értek el. A Mississinewa mellett csak az USS Underhill kísérő romboló és egy kisebb deszanthajó elsüllyesztését tudták felmutatni. Az Underhillt két Kaiten támadta: az egyik először csak súrolta, a másik eltalálta. A hajó látszólag kormányozható maradt, de az első támadó visszafordult és felrobbantotta magát alatta, 112 ember halálát okozva. 1944 novembere és 1945 augusztusa között 108 Kaiten-pilóta és mintegy ezer tengeralattjáró-tengerész halt meg.
Azok a pilóták, akik a háború lezárása miatt nem vethettek részt bevetésen, nehezen élték meg, hogy nem adhatták életüket a hazájukért, és sokáig nem beszéltek szolgálatukról. A hallgatást 1956-ban törte meg Jokota Jukata, aki könyvben ismertette meg a japánokat a különleges alakulat történetével. Jokota három bevetésen vett részt, de sosem hajtott végre támadást: kétszer a torpedója hibásodott meg, harmadszor a hordozó tengeralattjárót érte bombatámadás, így a rajta lévő Kaitenek használhatatlanok lettek.
