Alakulsz, próza: mint laminált gyerekben a buborék
Fekete Ádám a cerebrális parézis következményeitől szenved, amely magzatkori oxigénhiány miatt alakult ki, és komoly fejlődési rendellenességekhez, például mozgáskoordinációs zavarokhoz vezet. Ha ezt tudjuk, óhatatlanul elkezdünk kombinálni, pláne ha olyan regényt tesz le az asztalra, aminek elbeszélője szintén cerebrális parézisben szenved.
A Megszólítások elbeszélője nem Fekete Ádám, hanem Tömkeleg Ábrahám, de tekintve, hogy a „Tömkeleg” nem különösebben gyakori családnév hazánkban, az olvasóban felmerülhet a gyanú, hogy álnévről van szó, és valójában személyes vallomást olvas. Pedig mondták eleget, hogy a szerző nem azonos az elbeszélővel, de az olvasó megy a maga feje után.
Itt létrejön egy rés a valóság tényei és a fikció között. Van egy elbeszélő, akiről hihetjük, hogy maga az író, de azt is hihetjük, hogy kitalált személy. Az igazság a kettő között van – a résben, amit a szerző kénye-kedve szerint szűkít vagy tágít, így játszadozva az olvasóval. Az ezzel való machinálás hazai mestere újabban Bognár Péter – de most Fekete Ádám is belekóstol. Ezzel permanens tamáskodásra kényszeríti az olvasót. Nem hihet el és nem vethet el semmit automatikusan, folyamatosan résen kell lennie, mert jól tudja: az író hazudhat. De amilyen ravasz, lehet, hogy igazat mond, mert hová lehetne jobban elrejteni egy kis fikciót, mint egy rakás igazságba? És ez megfordítva is igaz: a legpőrébb kitárulkozás is bele tud olvadni a kreatív fantázia habzó áradásába.
Különben tökmindegy, Fekete Ádám mennyire azonos az elbeszélővel. A lényeg, hogy a tapasztalataik azonosak. Akár Tömkelegnek hívjuk, akár Feketének, feltételezhetjük, látásmódjuk, valóságérzékelésük ugyanarról a tőről fakad, hasonló külső körülmények hatottak rájuk, amiből logikusan következik, hogy a rájuk adott reakcióik is hasonlóak lehetnek.
Az egyik idézet így szól: „Úgy gondolt az írásra, mint egy Minótauroszra, akinek meg kell építenie a saját labirintusát.” Nyilván felmerül a kérdés, miért épít maga köré a Minótaurosz labirintust. Alighanem azért, hogy elrejtse szörny voltát a világ elől. Mindez ellentétes a vallomásos irodalom céljaival, ahol a szöveg célja a kitárulkozás – itt azért jönnek létre a mondatok, hogy falak emelkedjenek az író és az olvasó között. A labirintus lényege éppen az, hogy csak azok látják falnak, akik nem szeretnek sok energiát feccölni a rejtvényekbe. Az elhivatott olvasó kihívásnak érzi, örül neki, hogy meg kell izzadnia a megfejtésért. Közben eltévedhet, de amelyik regényben nem lehet eltévedni, az az igazi regénynek csak halvány mása.
Az olvasó bolyongása ebben a szövegben tükörképe lehet az Odüsszeiának, amit Fekete Ádám a regény írása közben önmagában tett meg. Akit a saját teste nem akadályoz meg ebben, az a külvilágban kalandozik, de akit igen, az a kalandot kénytelen magában keresni, egyre mélyebbre bújva, talán elveszve végül. A Megszólítások nyelvi értelemben és struktúrájában is ennek az utazásnak a krónikájaként működik.
Nyelvi értelemben azért, mert tobzódik a lírai elhajlásokban, a kísérletezésben – itt van például a Tömkeleg Ábrahám: A Stüxön át című fejezet, ami bekezdésnyi terjedelmű szabadversek gyűjteménye, villódzó, bátor próbálkozások arra, hogy a szerző valami megfoghatatlant fogjon meg általuk. Strukturálisan pedig azért, mert ez a szöveg szemmel láthatóan egyre mélyebbre fúr. Az első blokkban még vannak események, szerelmek, viszonyok, vagyis a külvilág dolgai, amelyek folyamatos reflexiókat hívnak elő az íróból.
A második blokkból ezek szinte teljesen eltűnnek, marad az emlékezés a gyerekkorra, az apára és az anyára – a belvilág, az egymásba fonódó gondolatfüzérek abszolút hatalomátvétele. A harmadik blokkban pedig megjelenik maga az irodalom, mint lehetőség és mint probléma. Fekete eddig is kibeszélt a szövegből – bár E/3-ban követte Tömkeleget, de időnként elejtett egy „(gondolta a szerző)”-jellegű kiszólást. A harmadik blokkban viszont egyértelműen kimondásra kerül, hogy itt egy regény készül, kötet, aminek ára lesz, világos színű borítója, és ami a könyvesboltok polcain fog virítani. Ezzel teljessé válik a metaság ördögi köre, a dolgok végül a helyükre kerülnek.
A második mondat: „Alakulsz, próza: mint laminált gyerekben a buborék.” Kedvelem ezt a mondatot. Mert ott van benne, amiért – hiába nehéz szöveg, hiába van benne sok fájdalom – végső soron jó volt ezt a könyvet olvasni. A humor, meg az önirónia miatt. Ezek olyan skillek, amelyek segítenek túlélni a nehéz időkben. Segítenek, hogy szembenézzünk azzal, akik vagyunk, és helyén tudjuk kezelni a személyt, akivé a körülmények tettek minket. És bónuszként: segítenek megírni egy jó könyvet.
Fekete Ádám: Megszólítások. Magvető, 2026, 7499 Ft.
