Miért hívják románok százezreit valamilyen -escunak?
Nemcsak Nicolae Ceaușescu diktátor viselt -escuban végződő nevet: Románia rendszerváltás utáni elnökei közül Ion Iliescu, Emil Constantinescu és Traian Băsescu is ilyen családnevet használt, akárcsak Călin Georgescu, aki 2024-ben megnyerte az elnökválasztás később érvénytelenített első fordulóját. Világhírű románok sora visel hasonló nevet: Elvira Popescu színésznő, Elena Văcărescu írónő, a Román Akadémia első női tagja, Nicolae Grigorescu festő, George Enescu zeneszerző, Eugen Ionescu drámaíró és Mihai Eminescu nemzeti költő.
Eminescu példája jól mutatja, mennyire kötődött a 19. században a román identitáshoz az -escu végződés: családneve eredetileg Eminovici volt, első közölt versét viszont Eminescu néven írta alá. A De-aș avea 1865 júniusában jelent meg a Familia című lapban, a művésznevet a szerkesztő, Iosif Vulcan sugallhatta. Hasonló okból cserélte le szláv végződésű nevét Petőfi Sándor is.
Az -escu az apai név, a patronimikon képzésére szolgált, akárcsak az -ovics, a -son, a Mac-, az O’ vagy a -ski. A latin -iscus melléknévképzőből származik, amely germán eredetű, rokon az angol -esque és a német -isch utótaggal. A 14. századból maradtak fenn példák a korábbi -escul formára. Moldvában a szláv utótagokkal felváltva használták, így ugyanazt az embert Brăescunak vagy Braevicinek is nevezhették – írta Viorica Răileanu, a chișinăui Filológiai Intézet kutatója.
A 16–17. századra elterjedtek az -escu végű személynevek, de ezek gyakran helységnévből származtak: aki egy Ştefăneşti nevű birtok ura lett, Ştefănescunak nevezték. Az -escu végű családnevek igazi elterjedése a modernizációhoz és a nyilvántartás fejlődéséhez kötődik, a 18–19. században váltak gyakorivá a Román Fejedelemségek területén. Alexandru Ioan Cuza uralkodása alatt kezdődött szabályozásuk, majd I. Károly idején, 1895 márciusában törvény nyilvánította elévülhetetlenné és elidegeníthetetlenné a családnevet. A jogszabály előírta, hogy akinek nincs családneve, vegye fel apja keresztnevét hagyományos utótaggal, például -escuval. Az iskola és a hadsereg már korábban is szerepet játszott a nevek -escusításában Teodor Oancă kutatásai szerint.
A leggyakoribb román családnevek között a Popa után a Popescu a második, amely -escu végű ugyan, mégsem keresztnévből alakult. Răileanu tipológiája szerint az -escu végű nevek férfi- és női keresztnevekből, helységnevekből és becenevekből is képződtek. Utóbbiba tartozik a popă (pap) szóból képzett Popescu, amelynek elterjedtségét a papi foglalkozás gyakorisága és tekintélye magyarázhatja. Ide sorolható a Ceaușescu is, amely a Román Fejedelemségekben udvari tisztségviselőt jelölő ceauș származéka.
Az -escu végű név viselése társadalmi státusszal és kulturális identitással járt. Ioana Gafton az 1895 és 1945 közötti névváltoztatások okait vizsgálva megállapította, hogy az -escu felvétele mögött gyakran a társadalmi integráció és a megítélés javítása állt. A kérelmezők 56 százaléka zsidó származású volt, de előfordult, hogy valaki magyarosított nevet akart visszarománosítani (Mereszkóból Mirescu), vagy nemkívánatos családnevet kívánt „rendesebbre” cserélni (Caraghiosból, azaz „nevetségesből” Vasilescu; Castravetéből, azaz „uborkából” Constantinescu).
Az -escu nem az egyetlen patronimikonképző a románban. Főként Moldvában terjedt el az A- előtag: az Apopi ugyanazt jelenti, mint a Popescu. Az A- eredetileg birtokos névmásként működött, követte a név viselőjének nemét (Al-, A-), később ez a szabály kikopott. Az előtag női nevekhez is kapcsolódhat, matronimikont képezve, mint Amariei, Acatrinei, Aelenei, vagy foglalkozásokhoz, becenevekhez társulhat, mint Agrecii, Acălugăriţei, Aciobăniţei, Adăscăliţei. Felmerült, hogy a gyerek azért kapta inkább az anya nevét, mert az apa nem ismerte el, bár Răileanu ezt nem tartja valószínű oknak, inkább azt, hogy bizonyos helyzetekben a nő neve volt karakteresebb.
