Tingyela Dóri: Nem akarok egy kartondobozban élni csak azért, hogy ne kelljen szembenéznem a fájdalommal
„Idén nyáron találtam egy könyvet a Fishing on Orfű Fesztivál kempingjében, ami a dobozemberekről szólt. A dobozemberek állítólag saját maguk által készített kartonkockákban élnek, hogy ne kelljen szembenézniük a világ fájdalmaival. Apró lyukakat vágnak a szemüknek, hogy ne essenek el, és hogy minimálisan tudjanak tájékozódni. Arcukat és végtagjaikat azonban a préselt kartonlemezek védelmében tartják. Így nem kell kapcsolatba lépniük többé a tárgyakkal, az állatokkal, a többi emberrel, és őket sem ismeri fel senki. Nincsenek többé kapcsolataik, érzéseik, nem éreznek fájdalmat, és nem ér el hozzájuk a többi ember megvetése sem. Azt hiszem, értem a dobozembereket. Sőt. Sokszor én is majdnem azzá váltam” – fogalmazott Tingyela Dóri dalszerző-előadó, animációfilmes.
Hozzátette: vannak olyan elcsípett mondatok, váratlan történések vagy irodalmi élmények, amelyek emlékeztetik arra, hogy érezni jó dolog, és hogy ezért van itt a Földön. Még akkor is, ha ezek néha összezavarják, vagy fájdalmat okoznak neki.
Élete könyvének Robert James Waller Madison megye hídjai című regényét választotta. A történet szerint Francesca négy napra marad egyedül a farmjukon, amikor a férje és a gyerekei versenyre viszik az egyik bikájukat. Az eseménytelennek tervezett napok helyett azonban élete legmeghatározóbb élményében van része, miután találkozik a megye hídjait kutató fotóssal. Szerelmük elsöprő és váratlan, ám soha többé nem találkoznak egymással, pedig mindketten a másik után vágyakoznak egy életen keresztül.
A könyv alapjaiban formálta azt, hogyan gondolkodik szabadságról, hűségről, varázslatról, szerelemről és a dolgok értelméről. Segített abban, hogy elkezdjen különbséget tenni aközött, amit körülötte fontosnak tartanak az emberek, és aközött, amit ő maga fontosnak tart.
Újraolvasva rájött, miért rajong ennyire a regényért. Úgy szereti ezt a könyvet, ahogyan egy embert lehet: látja a hibáit, és mégis oda tudja adni magát neki, mert benne van az, amit igazán keres. El tud tekinteni attól, hogy sokszor a giccs felszínén úszkál a szöveg, mert ad neki egy olyan nyelvet, amit utána használni tud, és amitől többnek érzi a világát.
Úgy véli, könyvek nélkül sokkal nehezebb gondolkodni a saját életünkről. Robert Kincaid az egyik kis belső hangjává változott, és néha elküldi egyedül kirándulni, vagy arra ösztönzi, hogy végre szerezze meg a jogsit. Szerinte mindenkinek kellenek belső monológok, amik segítik.
Régen értette Francesca kötelességtudatát, amiért önfeláldozóan a családjával marad, és romantikusnak tartotta, hogy a két szerelmes egy életen keresztül várja egymást reménytelenül. Ma felesleges mártírságnak érzi ezt. Úgy gondolja, pont emiatt jók az igaz történetek: nincs egy kiemelt tanulság, csak tények vannak, így idővel megváltozhat, hogy olvasóként mit szűrünk le a műből.
Annyi biztos, hogy nem akar dobozember lenni. Nem szeretne elbújni a tompa megszokások mögé, hanem minden napot olyan bátran, nyitottan és őszintén szeretne megélni, amennyire csak képes rá. A Madison megye hídjai minden hibája ellenére magával ragadja újra és újra, és mindig egy lépéssel közelebb viszi ahhoz, hogy végleg lerakja a dobozát. Mert a szeretet és a fájdalom kéz a kézben jár, de szerinte egyiket sincs értelme megúszni. Ahogy Robert James Waller írja: „Az elemzés mindent tönkretesz. Vannak dolgok, a varázslatos dolgok, amelyeknek egészben kell maradniuk. Eltűnnek, ha a darabjaikat nézed.”
