Ez a könyv tényleg a boldogságról szól
Ezt a könyvet könnyű szeretni. Ha egy kortárs magyar próza címe az, hogy Ez a boldogság, az olvasó biztos lehet benne, hogy irónia következik, és a szereplők valójában úgy fognak szenvedni, mint zeneakadémiai növendék a Fásy-mulatóban. Ezzel szemben ez a könyv tényleg a boldogságról szól.
Mégpedig arról a boldogságról, amiről csak akkor tudjuk meg, hogy az volt, amikor már évtizedek távlatából tekintünk vissza rá. Arról a boldogságról, amit annak biztos tudata keretez, hogy soha nem élhetjük át újra. Ez a szomorúság azonban csak aláhúzza és hitelesíti: ezek voltak a legboldogabb éveink, még akkor is, ha ezt abban a pillanatban nem is fogtuk föl.
A regények, akárcsak a házak, akkor lesznek tartósak, ha kellő figyelmet fordítunk az alapozásra. Ez itt nem is marad el – rögtön az elején másfél oldal szól arról, hogy esik az eső. Ahhoz, hogy a világvégi ír falut le tudjuk képezni fejben, előbb az esővel kell megismerkednünk: a szitálással, a zuhogással, a szemerkéléssel, az ónos esővel meg a ködként szétterülő esővel.
Az eső mint központi figura a fontossági sorrendben még az elbeszélőt is megelőzi. Csak e hosszas meteorológiai felütés után tudunk meg többet Noelről, aki galambősz 78 évesként tekint vissza saját 17 éves énjére, amikor kiugrott a papi szemináriumból, és visszakerült Fahába, a nagyszülők szárnya alá.
Vagy száz oldalon keresztül csak az alapozás megy: elbeszélői elmélkedések és mélázgatások, valamint a falu lakóinak kedvvel festett portréi, egyfajta emlékmű a sárba ragadt faluvégi Hiberniáról, ahol hírből sem ismerik az angol vécét, ahol az idő csak fikció, az ember pedig vagy katolikus, vagy csak hozzávetőlegesen ember.
Azért úgy a kötet harmada táján bekúszik a képbe valami cselekményszerűség: megérkezik Fahába Christy, az idegen. Nem démoni idegen ő, aki a falu lelkét akarja elorozni – egész egyszerűen olyasvalaki, aki világot látott, más szokásai vannak, és hordoz magában egy régi adósságot, amit Fahában kell törlesztenie. Ő rögvest le is nyűgözi Noelt.
És történik még egy és más: eláll az eső, és ami még különösebb, nem is akar újra rákezdeni. A nap sütni kezd, és napokig, hetekig nem akarja abbahajtani, ami rendesen felzaklatja a helyieket. Egy Írország, ahol nincs rossz idő, talán nem is Írország már többé. Megérkeznek a villamos hálózat szakemberei is, hogy elhozzák az elektromos energia áldásait a vidékre. Finnországból származó villanypóznákat és aláírásra váró szerződéseket hoznak magukkal.
Fennáll a veszélye, hogy a kötet az ír hagyományok siratóénekévé váljon, egyfajta „régen minden jobb volt” regénnyé, de a szerző nem ezt az utat választja. A hagyományok átalakulását nem tragédiaként éli meg, hanem egyszerű tényként, amin éppúgy felesleges mérgelődni, mint az időjáráson vagy az ifjúkor elmúlásán. Az életesemények becsét is pont az adja, hogy megismételhetetlenek – nem semmisülnek meg, hanem belénk épülnek és a múltunkká válnak.
Ha kategóriába kell szuszakolni ezt a regényt, adja magát, hogy fejlődésregénynek nevezzük. Az egész alapja az, ahogy az elbeszélő megéli a saját kamaszkorát, megismeri az őt körülvevő világot, találkozik emberekkel, lányokkal, a zenével, és ebből épít magának valamit, ami később az identitása lesz. Ezt a folyamatot nem a tragédiák strukturálják, hanem a dolgok lassú, fokozatos megértése. Ebben segít neki Christy, a nagyszülők, a közösség, a hagyomány – de egyik sem köti magához. A választásai a sajátjai.
Az elején azt ígértem, könnyű ezt a könyvet szeretni. Aki a feszes szövegekre esküszik, annak könnyen halála lehet ez a könyv. De ha az ember momentán ráér, és elfogadja a felkínált kedélyes ritmust, akkor sok kedvét leli majd benne. A szerző végtére is a történetmesélés klasszikus hagyományát igyekszik feléleszteni: hogy ne érezzük egyedül magunkat a sötétben.