Vida Gábor: A zsarnok bukása utáni első nap a legszebb
Új regényében, A bukfencben egy kisvárosi család sorsán keresztül tér vissza a romániai diktatúra utolsó éveihez és a rendszerváltáshoz. Arról beszélt, miért nem lehet intézményes bukfencként elintézni egy forradalmat, hogyan talál egymásra a magyar melós fiú és a szekus tiszt román lánya a nemzetiségi gyűlölet díszletei mögött, és mi köti össze a romániai ’89 mámorát a legutóbbi budapesti politikai fordulat illúzióival.
A történet színtere, a határ menti kisváros a szerző szülővárosának, Kisjenőnek a szelleméből épül fel: név nélkül, emlékezetmozaikokból összerakva, de a térség ismerői számára tévedhetetlen pontossággal. A kisváros nem pusztán díszlet, hanem Kelet-Európa egyetemes metaforája. Mint fogalmazott, a kelet-európai élet kisvárosban zajlik, Kolozsvár is kisváros, Marosvásárhelyről, Aradról, Váradról nem is beszélve. Egyetlen valódi nagyváros van a környéken, Budapest, de az már egy másik történet.
Ebben a zárt miliőben él a regénybeli Tamándi család két generációja. A Tamándi gyerekek más-más utat választanak: Elza egyetemistaként Kolozsvárra kerül, Luca a zöldhatáron át Kanadáig szökik, a sorkatonaságból hazatérő Lorenzo, a főhős pedig otthon marad, és beáll a helyi üzembe.
A kisvárosi mozdulatlanságot az 1989-es forradalom töri meg, amelyet a kilencvenes évek elején már sokan csak legyintve, bukfencként emlegettek. Vida Gábor, bár ezt a szót választotta regénye címéül, vitatja ezt a leegyszerűsítést. Mint hangsúlyozta, valódi forradalom volt, mert nem lehetett visszalépni oda, ahonnan elindultak, és a Ceaușescu-rendszert intézményesen már nem lehetett visszaállítani. A cím sokkal inkább a szereplők megélését tükrözi: a diktatúrában legalább kiszámítható volt a rossz, a fordulat után viszont a szabadság mellé rászakadt az emberekre a nyomor és a pénz elértéktelenedése.
A szereplőket a nagypolitika jelszavainál sokkal közvetlenebb dolgok foglalkoztatják: lesz-e ennivaló, mikor vágják a disznót, és mi lesz a szerelemmel. A regény idejét nem az évfordulók, hanem a disznóvágások tagolják; az 1989-es forradalom is a perzselés és a bontás gőzében éri a családot. Az író szerint ha sül a hús és van pia, a baj nem lehet végzetes.
Lorenzo és Lavinia szerelme két, elvileg kibékíthetetlen családi hátteret kapcsol össze: a fiú apja egy sérelmeket hordozó, mellőzött magyar mérnök, a lányé aktív Securitate-tiszt. Vida régóta elégtelennek tartja azt az erdélyi magyar irodalmi hagyományt, amely úgy írja le ezt a térséget, mintha románok vagy épp romák nem is léteznének benne. A Securitate lakosságot vegzáló ága csupán a külső héj volt, a belső mag tájékozott, intelligens tisztekből állt, akik a rendszerváltás után zökkenőmentesen levezényelték a nagyprivatizációt.
A szabadság kísértése a szökéssel és a határátlépéssel jelenik meg. Luca 1988 nyarán vág neki a zöldhatárnak, és meg sem áll Kanadáig. Az elvágyódás és a maradás kettősségében mindenki szembesül azzal, hogy a határok megnyílása nem jelentett egyet az azonnali megérkezéssel.
A beszélgetés a mába is eljut. Vida Gábor szerint a rendszerváltás óta eltelt évtizedek legsúlyosabb vesztesége, hogy az erdélyi magyarság feladta a saját felelősségre épülő, autonóm gondolkodást. Úgy fogalmazott, az erdélyi magyarság a vidéki Magyarország vidékévé vált, és miközben a budapesti kormányzat által pumpált nemzeti pátosz átmeneti érzelmi pótlékot nyújt, valódi távlatot nem ad.
A közelmúlt magyarországi politikai mozgásairól szólva felidézte: az éjszakai tévézés, az egymás nyakába boruló tömeg látványa kísértetiesen emlékeztette 1989 eufóriájára. Az öröm érthető, de illúziókat nem érdemes táplálni. Tacitust idézve mondta: a zsarnok utáni első nap a legszebb, de a politikától nem szabad azt várni, hogy boldoggá tegyen minket.
