Krasznahorkai László: Egy frankfurti garázsban, egy autó hátsó ülésén tudtam meg, hogy Nobel-díjat kapok
Krasznahorkai László közel tíz év után vett részt nyilvános beszélgetésen idehaza az ELTE Krasznahorkai-évének keretében. Gintli Tibor egyetemi tanár beszélgetett a Nobel-díjas íróval, akit másnap díszdoktorai közé választott az egyetem.
Az írót Frankfurtban érte a hír, barátjánál és egykori kiadójánál vendégeskedett. Egy bevásárlásból érkeztek haza, amikor megcsörrent a telefon. Krasznahorkai a garázs mélyén, egy autó hátsó ülésén fogadta a hívást. Egy mély hangú svéd gratulált neki. Amikor arról érdeklődött, mit szól a hírhez, Krasznahorkai azt mondta, teljesen nyugodt és ideges egyszerre. A vendéglátói értetlenül mutogattak neki az üvegen át, nem értették, mi lehet ennyire fontos. Miután letette a telefont és közölte a hírt, a házba rohantak, ahol a Nobel-díj honlapján kezdődött a ceremónia. A vendéglátói kitakarták előle a laptop képernyőjét, így csak hallotta, ahogy felolvassák a nevét. Az élményt úgy foglalta össze: „Tudom, hogy megkaptam a Nobel-díjat, de nem hiszem el.”
Svédországban nehéz dolga van annak, aki szenvedélyesen szivarozik, mert a törvények a benti tereken túl az utcán is tiltják a füstölést. Krasznahorkai a díjátvételkor mégis arra gondolt, lesz-e módja elszívni egy szivart az ünnepi estén. A vacsora után egy idős úr szivarokat kínált nekik. Kiderült, a svéd király elkötelezett szivarozó, és nála rá lehet gyújtani. Az író arról is beszámolt, hogy Stockholmban meglátogatott egy migráns diákok számára fenntartott iskolát, ahol gyerekkórus énekelt neki, és a gyerekek papírmasé-figurákat készítettek a Sátántangó szereplőiből.
Krasznahorkai 1977 és 1983 között volt az ELTE magyar–népművelő szakos hallgatója. Azt mondta, „a jogról menekültem át, sok reményem nem volt”. Nagyon szerette a nyelvtörténetet és a formális logikát, Ritoók Zsigmondnál hallgatott klasszika-filológiát, Beke Lászlónál művészettörténetet. Igyekezett az egyetemtől minél távolabb tartani magát, a tantermeknél gyakrabban látogatta az Egyetemi Könyvtárral szemben található Ibolyát. Szakdolgozatát Márai Sándor emigrációban készült műveiből írta, amelyek a Kádár-korszakban be voltak tiltva idehaza, ezért külön engedéllyel, az Országos Széchényi Könyvtár tiltott könyvek részlegében olvashatta csak őket.
A New Yorkernek adott interjúban beszélt arról, hogy a kudarcairól szólnak az írásai. Azt válaszolta, tulajdonképpen „azt az egy könyvet akartam megírni, ami Sátántangó címmel megjelent”. Amikor Tarr Béla filmötlete miatt újból végigolvasta a szöveget, rábukkant annak hibáira, azóta afféle jóvátételként írja a könyveit. Egy darabig hangosan felolvasta a műveit a feleségeinek, ami a szöveg zenei egyenetlenségeinek kiszűrésében segít neki.
Gintli Tibor felvetette, hogy az apokaliptikus jelző túlságosan rátelepedett a Krasznahorkai-recepcióra, méltatlanul homályba borítva a szövegekben jelen lévő humort. Krasznahorkai pontosított: „A humor nem irodalmi eszköz. Olyasmit ugyanis nem lehet kitalálni, aminek a valósághoz nincs köze.” A humor szerinte akkor szolgál, amikor a kétségbeesésnek olyan foka áll be, hogy egyszerűen röhögni kell. Példaként a Monty Python Gyalog galoppjából Artúr király és a Fekete lovag párviadalát hozta.
Ekkor a nézőtér első sorából Nagy Ervin, a kultúráért felelős államtitkár közbeszólt, hogy az idézet helyesen „Hova futsz, te gyáva?”. Krasznahorkai visszakérdezett: biztosan, angolul is? Majd nyugodt hangon így szólt: „Államtitkár úr, ha ez a hatalom utolsó szava, akkor minden rendben van!” Ezután javasolta, hogy zárják le a beszélgetést, amit a közönség hosszú vastapssal jutalmazott.
