Mirelit csirke
Mirelit csirkét szorítok a tarkójára egy idegen lakás konyhájában, a mögött a férfi mögött, akit valamikor annyira kívántam és szerettem, hogy néha legszívesebben kést vágtam volna a mellkasába. Szokom, hogy semmit nem érzek, és hogy idővel az indulat is emlék lesz.
A rádióból üvölt a Himnusz. Kopott széken ül, csukott szemmel suttog valamit, amit nem értek. Egyik kezemből a másikba teszem a csirkét, egyre jobban fázom, bevillan egy hat évvel ezelőtti kép a Rákóczi úti lottózó előtt, kézen fogva csúszkálunk a hóban.
Csöpög a csirke, kezd kiengedni. Egy csepp, két csepp, ő csak ül. Egyre jobban szorítom a tarkójára, azt akarom, hogy fájjon neki. Még egy csepp, folyik végig a gallérján, a pihék vizesek a nyakán. Neki mindegy, alig van magánál. Meggémberednek az ujjaim a hidegtől. Ez az ötödik közös szilveszterünk.
Az asztalon krumplinyomó, a sarokban egy kiszáradt jukka. A csirke már alig van egyben, a kövön tócsává állnak össze a cseppek. Egyszerre érzem magam pokoli erősnek és harmatgyengének. Kezd magához térni, feláll, de a szeme még csukva.
Visszaraknám a csirkét a mélyhűtőbe, de kiesik a borsó meg a spenót, a nudli mellé próbálom bepréselni, de akkor a spenót már nem fér be. Kezdek megőrülni, ezelőtt ott volt a csirke is, megnőtt a többi mirelit, amíg kint volt? Már a pulcsim ujja is tiszta víz, fázom. Végre sikerül begyömöszölni. Iszom a csapból.
Rá akar gyújtani, hadonászik, kifelé botorkál. Nem tudom, mit keresek itt, miért akarom, hogy magához térjen, miért nem húzok el innen. Valójában már két éve ezt kérdezem magamtól. Ha nem volt okom maradni, kerestem. Kiviszem a friss levegőre, állunk a gangon egymással szemben.
Miatta nem mentem Párizsba. Most bármit megtehetnék vele, le is lökhetném, senki nem gondolná, hogy nem magától zuhant le, olyan elesett. Hányszor ígérte, hogy ezután más lesz. Vidám trombitáló társaság megy át az udvaron, ajtó csapódik, nevetések, petárda zaja távolról. Undorral nézem a piától szétesett arcát és a csukott szemeit. Miatta maradtam itthon. Azt hiszem, akkor dőlt el, hogy ennek egyszer vége lesz. Vigyorog.
Bemegyünk, csak egy állólámpa ég a sarokban, ABBA-ra ugráló testek a félsötétben. Leülök a kanapéra, néha valaki rám esik, röhögve bocsánatot kér. Ő már léggitározik. Miatta dobtam el éveket és barátokat, miatta hagytam ki az Erasmust, mert azt mondta, akkor elhagy. Hagytam magam zsarolni, azt hittem, ez a szerelem.
Ülünk a kiürült üvegekkel és konfettidarabokkal teli villamoson. Semmire sem emlékszik a két órával ezelőttből. „Jó sztori ez a mirelit csirke, de ne már!” A Margit körúton vagyunk. „Nem vagy éhes?” – egy pillanatra a régi hangját hallom, kedvesen, mosollyal. Bevillan, hogy milyen volt szerelmesnek lenni belé. „Gyere, vegyünk valami kaját!” Leszállunk.
Az aluljáróban ott a graffiti, ami már öt éve is ott volt, csókolóztunk is előtte, képtelenség volt egymást elengedni. Most az egyujjas kesztyűmet húzom fel, nehogy véletlenül megfogjam a kezét.
„Jó volt a buli?” – kérdezi az éjjel-nappaliban a hollóarcú eladó. „Nagyon. Csirke is volt” – válaszolom. „Mirelit” – teszem hozzá, szinte súgom. Felnyerít, aztán hirtelen elhallgat. „Tíz perc múlva jön a friss kenyér” – mondja. Megvárjuk.
Kimegyünk az utcára, rágyújtunk, konfettik a lábunk alatt, valahová tartó párok és kisebb társaságok, egyre több villamos, fények, hóesés és kopasz fák. Csendkirály. Hogyan lehetett pár év alatt elfogyasztani minden szót? Fázunk kicsit, egy helyben ugrálunk, régen ezen röhögtünk volna, aztán ahogy egy pillanatra hátat fordít, idegesít a testtartása. Púposnak látom, életemben először. Boldog vagyok.
Jön a kenyér, kiveszünk kettőt, de nem tudom szétnyitni a szatyrot, a kezem még mindig hideg. A szemembe néz, segít. Átadom neki. Talán ez még nem gyengeség. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, gyorsan eszünk, szeretkezünk, egy szót sem szólunk, újra eszünk és szeretkezünk. Szabadon. Jobb, mint valaha.
Itt ez a hat év, mindegyik pillanatát fontosnak hittem, eseménynek, ha fájt, nagyon fájt, ha nem fájt, megijedtem. Delejezettség volt ez, varázslat. Most meg mindegy. El tudom engedni. Ilyen kis dolog a szabadság? Ijesztő. Pörgetem az emlékeket, várom, hogy jelentsenek valamit. De nem. Felbontunk két sört, csendben fekszünk, a feje a hasamon, én a plafont bámulom és mosolygok. A székre dobott farmernadrágját nézem, és a falnak támasztott gitárt. Tárgyak. Nincs jelentésük.
Itt állok a saját konyhámban, és azon gondolkodom, hány életünk van. Hány elszalasztott lehetőség, hány fordulópont és döntés, hányféle szabadság. Mindjárt éjfél, jön a Himnusz. Közel húsz év telt el azóta a szilveszter óta, de ilyenkor mindig eszembe jut, ahogy az is, hogy milyen nagy részem az, aki már nem is vagyok. Jót mosolygok, utólag nem értem, miért a csirkét vettem elő, ha volt mirelit borsó is. A fiam most lesz tíz. Fagyasztott petesejtből született.