Gabriela Adameșteanu: Mások gondja – részlet
A kortárs román próza nagyasszonya, Gabriela Adameșteanu előszeretettel és fokozott érzékenységgel foglalkozik a nők társadalmi helyzetével, sajátos női sorsokkal, és kiválóan ért a szöveghangulat megteremtéséhez mind a társadalmi folyamatok, mind az egyéni és kollektív sorstörténetek vonatkozásában.
A Mások gondja című kötet prózái a kommunizmustól napjainkig, Románia közelmúltjának több szakaszában játszódnak, és izgalmas tárgykezelésben, élénk ritmusú olvasmányossággal taglalnak olyan témákat, mint a generációk közti családon belüli viszonyok, a világjárvány hatása ezekre a kapcsolatokra, az alkalom szülte barátságok vagy éppen bántalmazó kapcsolatok.
Párbeszéd (részlet)
…mert nem bírsz figyelni semmire, csak saját magadra! Nem látod, milyen zavart a fejed? Mintha sohase tudnád, melyik világon vagy! Mindenki hallgat valamiről, de jössz te, ugye, s kérdezel folyton, hadd induljon el a beszélgetés… Mi jár a fejedben ilyenkor? Hogy nagy újságírónő vagy? Az egyetlen felvilágosult elme? Egy hősnő?
Láttam azokat is nálad a melóban, hogy néznek rád, hallottam, milyen vicceket mondanak! Ha én volnék a helyedben, s ismerne mindenki, mint a rossz pénzt, szétvetne a szégyen! Rájöttem, hogy ott is fejre állítod a dolgokat, és egyfolytában hibázol, csodálkozom, hogy eddig nem rúgtak ki! De van még elég idejük, hogy megtegyék, és szerencséd, hogy vagyok én, a hülye, aki tartja a hátát érted, miközben eljátszod, hogy te mekkora…
Nem kell szerénykedned velem! Másokkal lehet, akik még nem ismernek, próbáld velük! Ami engem illet, tudom, mire vagy képes. A hiányosságaid mellett az intelligencia mit sem ér, ha esetleg azt képzeled magadról, hogy értelmes volnál! Hidd el, hogy egy buta, de jóérzésű nő ezerszer többet ér, mint te! Mert az nem hagyja égve a villanyt, és tudja, mikor beszéljen, és mikor hallgasson…
Ha nem volnék én is a játék része, ha nem hatna ki rám is ez az egész, őszintén mondom, hogy szépen elvonulnék ettől. Szórakoznék azon, ahogy sietve ajánlod szolgáltatásaidat, miközben senkinek nincs szüksége rájuk, hogyan botolsz meg dolgokban járkálás közben, és ez a rekedtes, affektált hang, ha hallanád a szádból… Nem gondolkodsz el néha: „Vajon célravezető, amit most mondok? Használhat valakinek? Mit gondolhat rólam bárki, aki hallja, amit mondok?!” Ha egyszer is látnád magad kívülről, de nem olyannak, mint ahogyan elképzeled magad! Ha úgy látnád magad, ahogyan én téged, akkor talán…
De nem! Nem! Ennyi idő alatt meggyőződtem, hogy a hibáidra nincs ellenszer! Nem, őszintén mondom, ne is próbálkozz, ne fáradj már! Ne törődj többé! Ami engem illet, feladtam. Mit változtass meg már egy ennyire idős emberben? Még ha azt látnád is, hogy mindenáron változni akar, de mit mondjak rólad, akiben soha nem volt nyoma jószándéknak…
Amíg még bírom, viszlek a hátamon tovább, úgy kell nekem, ha nem nyílt ki a szemem idejében, most fizethetek! Az életben mindenért, ezt jegyezd meg tőlem, az életben mindenért fizetni kell! De nem volt nekem szükségem egy ilyen nőre!
