Kolozsvárra tervezték a román királyi család első erdélyi palotáját, de nem lett belőle semmi
1930 őszén hetekig foglalkoztatta a romániai sajtót a királyi titkosszolgálat, a Siguranța erdélyi főnökének ötlete. Eugen Bianu beadványban javasolta a kolozsvári városi tanácsnak, hogy építsenek palotát az uralkodó tiszteletére.
II. Károly nem sokkal korábban lépett trónra, miután magánéleti botrányok sorozata után visszatért Romániába. Korábban háromszor megszökött és lemondott a trónöröklésről a családjának nem tetsző szerelmei miatt, de a szülei mindig megpróbálták visszatéríteni dinasztikus kötelezettségeihez. A harmadik lemondását már elfogadták, de apja halála után mégis visszatért, és átvette a trónt kiskorú fiától, Mihálytól.
II. Károly körül komoly kultusz épült ki, ezzel párhuzamosan bővült a királyi rezidenciák sora is: ekkor épült fel Bukarestben a ma múzeumként szolgáló királyi palota és a II. Károly testvére, Erzsébet számára kialakított Erzsébet-palota, illetve a hercegnő ekkor vásárolta fel és újíttatta fel a Karátsonyi család Temesvártól 50 kilométerre található bánlaki kastélyát. A történelmi Erdély területén a királyi családnak nem volt rezidenciája, bár a szinajai Peleş-kastély, ahol II. Károly is született, csak 50 kilométerre van Brassótól.
Bianu azzal érvelt, hogy Erdély népe ezzel fejezhetné ki a legmegfelelőbben hódolatát és lojalitását az uralkodó iránt. Javasolta, hogy a kastélyban alakítsanak ki fogadótermeket a különböző nemzeti kisebbségek népművészeti stílusában. Az elképzelés az volt, hogy az építkezést közadakozásból valósítanák meg, maga Bianu 50 ezer lejt ajánlott fel erre a célra. Egyes beszámolókban az is megjelent, hogy a palota építési költsége 10 millió lej lenne.
Az végül nem derült ki, hogy az említett nemzeti kisebbségek mennyire adakoztak volna szívesen román királyi rezidenciára, a tervből ugyanis nem lett semmi. Utalásokat azért találni a korabeli sajtóban arra, hogy nem mindenki fogadta kitörő örömmel az ötletet.
Teodor Mihali, Kolozsvár akkori polgármestere jó alkalmat látott a királyi palota ötletében arra, hogy bevasalja a kormány 20 millió lejes tartozását a város felé. Nyilatkozataiban üdvözölte a javaslatot, sőt, azt mondta, hogy a város önerőből is szívesen megépítené a palotát, amennyiben a király is igényt tart erdélyi rezidenciára, de ennek feltétele, hogy Kolozsvár megkapja a kintlevőségeit a különböző minisztériumoktól.
A napilapok az ősz folyamán vissza-visszatértek a témára, különböző nyilatkozatok és értesülések alapján írtak arról, hogy hol emelhetnek Kolozsváron királyi palotát. A következő helyszínek merültek fel: a Mikó-kert, a Fellegvár, a Bánffy-palota átalakítása királyi rezidenciává, valamint a Rákóczi úti gyermekmenhely elköltöztetése és az épület átalakítása.
Szeptember 10-én még reményteljes hangnemben számolnak be az újságok a 20 millió lejes államkincstári adósság visszafizetéséről és a királyi palota tervéről, a hónap közepén a polgármester már visszafogottan nyilatkozott és az ügy halasztásáról beszélt, egyre többször felmerült, hogy válságos idők járnak, és inkább a szociális szükségletekre kellene pénzt fordítani, mivel maga a király is takarékosságra int. Október végén a polgármester már egyenesen lemondóan nyilatkozott: azok a tervek, amelyek az indítvány megtételének első pillanataiban felmerültek, ma a megvalósulástól sokkal távolabb állanak, mint valaha.
II. Károly többször járt Kolozsváron, de saját palotája végül nem épült a városban, sőt, egy évtizedes uralkodása végére Kolozsvár már nem is tartozott Romániához. Mikó Imre egykori villája ma is áll, a kertjének egy részét a 60-as évektől kezdődően egyetemi bentlakásokkal, vagyis a Diákvárossal építették be. A Fellegváron palota helyett a 70-es években szocmodern szálloda épült és a terület most is rendezésre vár. A Bánffy-palotában múzeum működik. A Rákóczi úti villa, az egykori gyermekmenhely pedig ma a Kolozs megyei Gyermekvédelmi és Szociális Igazgatóság székhelye.
Azt nem tudni, hogy Eugen Bianut valójában milyen érdekek vezérelték, amikor előállt az országos visszhangot kiváltó javaslattal, mindenesetre az 1930-as évek végén már országos rendőrfőnökké lépett elő. II. Károly lemondatása után utódjának, Mihály királynak is közeli embere maradt, segítette a második világháborús román átállás megszervezésében és 1948-ban vele tartott a száműzetésbe is.
