„Az urak elárulták a népet?” – a mohácsi csata újraértelmezése
B. Szabó János történész szerint a mohácsi csata a magyar történelmi emlékezet egyik legmélyebben húzódó traumája, jóllehet az országot számos más súlyos csapás is érte. A szakértő erről egy beszélgetésben beszélt, amelyben a nemzeti emlékezet kialakulását és a csatához kapcsolódó tévhiteket is érintette.
A nemzeti emlékezet a 19. században született meg, és 1848 után a társadalom Mohácsot tette meg a nemzeti balsors előképének – mondta a történész. A tatárjárás túl régen volt, és az ország lényegében kiheverte, a korábbi katasztrófák pedig nem érintették az ország területét. Várna és Rigómező esetében ráadásul ott volt Hunyadi, aki pozitívba fordította ezeket a történeteket az utókor emlékezetében. Így nagyjából kizárásos alapon, de nagyon alkalmassá vált a mohácsi esemény és az azt követő állapotok arra, hogy az ország sorsát példázzák vele. Később, Trianon bekövetkezte után már tudatosan, kultúrpolitikai szinten hangolták össze a történelmi emlékezetet, és lett Trianon előképe Mohács, mert Mohács után volt újrakezdés és országegyesítés.
A szocializmus kori közbeszéd újabb olvasatot talált a csata értelmezésére: az urak elárulták a népet és romlásba vitték az országot – ez a séma a magyar történelem katasztrófáinál, így az első és a második világháborúnál is visszaköszönt. Ebben a történész szerint Nemeskürty Istvánnak volt elévülhetetlen érdeme, mert amíg hasonló gondolatokat kurzustörténészként kevesen hallgattak meg, ő el tudta mesélni mindezt az embereknek.
A történettudomány legfrissebb kutatási eredményei több ponton szembe mennek a korábbi értelmezésekkel. Már a 450. évforduló környékén megállapította a magyar történelemtudomány, hogy az Oszmán Birodalom erőfölénye volt a kudarc döntő oka, ám akkor még fenntartották az alkalmatlan, nemesi anarchiában élő, rosszul kormányzott ország képét. Azóta kirajzolódott, hogy a középkor végén a Magyar Királyság Mohácsnál komoly katonai erőfeszítést tett, hadserege a korabeli Európában kiemelkedően nagynak és jól felszereltnek számított. Az elmúlt tíz évben radikális változás állt be a Jagelló-korszak kutatásában is: fiatal történészek új forrásanyagokat tártak fel, amelyek belülről mutatják a kormányzati szervek működését. Eszerint szó sincs összeomlott, működésképtelen államról, még ha az utolsó öt évben, Nándorfehérvár elfoglalásától a mohácsi csatáig sok politikai turbulencia is volt. A válság elsősorban a feladat reménytelensége miatt alakult ki, mindenki a megoldást kereste a politikai életben.
A történész szerint kitartó tévhit Szapolyai János szándékos késlekedése is. Ha valakin ötszáz éve politikai karaktergyilkosságot követnek el, és azt évszázadokon át tanítják, a képzeteket nagyon nehéz kigyomlálni. Pedig a levéltárakban háromszáz éve ott voltak azok a dokumentumok, amelyek az erdélyi vajda feladatkörét, a hadsereg mozgósításának lehetőségeit és a parancsokat tisztázzák – csak éppen senki nem nézte meg őket.
Felmerül az is, hogy a Nyugat anyagilag és hadászatilag magára hagyta a magyarokat. A történész középutas álláspontot képvisel: tudni lehet pénzekről, amelyeket elküldtek, és olyanokról is, amelyek későn érkeztek meg. A keresztény európai közösség elvben mindig támogatta azokat a hatalmakat, amelyek Európa peremén nem keresztény erőkkel szemben harcoltak. Európa belső konfliktusai azonban, például a Habsburg–Valois ellentét, olyan mértékben lekötötték az erőforrásokat, hogy segíteni jószerivel csak az tudott, aki abba nem bonyolódott bele. A „Nyugat” mint cselekvő absztrakció sosem létezett a történeti valóságban – hangsúlyozta, hozzátéve: a középkorban a Magyar Királyság maga is a Nyugat része volt.
