A Homokhátságot nem úgy lehet megmenteni, hogy teleültetik fával
A száradó Homokhátság megmentésében nem a nagy kiterjedésű erdősítés jelenthet megoldást: egy magyar kutatás szerint az erdők, cserjések és gyepek természetes mozaikja lehet a válasz. Erről a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa írt.
A Kiskunságban már természetvédelmi területeken járva is egyre gyakrabban találkozni olyan foltokkal, ahol egyáltalán nem látszik élő növényzet, vagy csak néhány idegenhonos inváziós faj dacol az aszállyal.
Egy korábbi kutatás arra mutatott rá, hogy a fásszárú növényzet nemcsak közvetlenül a fák és cserjék alatt, hanem kissé távolabb is segítheti a gyep fűfajainak túlélését. Ha egy adott gyepterület közelében több a fásszárú növény, az aszály jelentősen kisebb pusztítást végez a füvek körében. Egy fákkal és bokrokkal tarkított tájban tehát a gyep ellenálló képessége lényegesen nagyobb a szélsőségesen száraz időszakokkal szemben, mint egy fátlan és cserjétlen vidéken.
Nem mindegy azonban, hogy mennyi fa van. Több kutatási eredmény is utal arra, hogy a kiskunsági fásításoknak pusztító ökológiai következményeik is lehetnek. A fák jóval többet párologtatnak, mint a lágyszárú növények, ezért bár alattuk a felső talajréteg nedvességtartalma kedvező lehet, a mélyben a talaj annyira kiszáradhat, hogy az ökológusok már felszín alatti sivatagok kialakulásáról beszélnek. A faültetvények biodiverzitása ráadásul általában igen kicsi, szerkezetük pedig egyszerű.
A Kiskunság természetes növényzete erdők és gyepek finom léptékű mozaikja. Cserjékkel tarkított facsoportok és a köztük elhelyezkedő fátlan részek együtt alkotják az eszményi tájat. A zárt faültetvények erőltetését érdemes kerülni, az idegenhonos fajok – különösen az akác és a fenyők – telepítését pedig mihamarabb be kellene szüntetni. Ahol a meglévő faültetvények természetes folyamatok következtében fokozatosan felnyílnak, kiritkulnak, ott lehetőséget kell adni a mozaikos erdő-gyep mintázat újbóli kialakulására.
Ahol viszont szép gyepek díszlenek, de a fásszárúakat a tájhasználat – például a túllegeltetés – visszaszorította, ott érdemes aktívan segíteni kisebb erdőfoltok kialakulását. Őshonos cserjék telepítésével olyan helyek hozhatók létre, ahol a fák magoncai bizonyos védettséget élveznek a legelő állatoktól és az időjárási szélsőségektől addig, amíg megerősödnek.
Ahol a többé-kevésbé eredeti erdőspuszta fákból, cserjékből és lágyszárúakból álló változatos mozaikja természetközeli állapotában máig fennmaradt, ott mindent meg kell tenni a megőrzésük érdekében.
