„Szörnyűek a kilátásaink” – Túlélni a nyugdíjból, víz és gáz nélkül
„Teljesen a sorsunkra hagytak minket” – e drámai megállapítással lehet a legjobban összefoglalni a közép-amerikai Kuba mostani helyzetét. Az Egyesült Államok több évtizede embargóval sújtja a kommunista rendszert, ám az utóbbi időszakban Donald Trump elnök és kubai származású külügyminisztere, Marco Rubio még szigorúbb intézkedéseket hoztak, amelyek tovább súlyosbították az itt élők mindennapjait.
A kubai lakosságot sújtó amerikai szankciók nyomása szinte minden élet területére rányomja bélyegét. Míg a fiatalok a nyári időszakban az utcára vonultak a gazdasági válság miatt, addig az idősebb generáció tagjai, mint Sagrado Armando Garcia, már csak a mindennapi, csendes túlélésre koncentrálnak. Garcia, aki egykori kormánytisztviselő, elmondta, hogy az üzemanyaghiány miatt végül nem tudta eljuttatni a kórházba azt az idősebb nővérét, aki összeesett otthonában.
A 85 éves férfi évtizedes karrierje során a kubai társadalombiztosítási minisztériumban dolgozott, bízva abban, hogy a rendszer biztosítja számára a szükséges támogatást. Csalódása mély, hiszen a nyugdíjak ma már messze elmaradnak a megélhetéshez szükséges minimumtól, mivel átlagosan mindössze 7 dollárnak megfelelő összegre csökkentek.
Az amerikai kormány nyíltan deklarálta, hogy Kuba nemcsak politikai, hanem nemzetbiztonsági fenyegetést is jelent számukra. A 94 éves Raúl Castro egykori elnök ellen nemrég vádat emeltek, ami tovább feszíti a már így is megfeszített politikai helyzetet. A szankciók következményeként nemzetközi vállalatok sorra hagyják el Kubát, így a turizmusból élő ország gazdasága példátlanul gyengül.
Az idősek helyzete különösen kritikus. Sokan közvetlenül az üldözött rendszer hűtlen áldozatává váltak. Az állam által biztosított élelmiszeradagok és az egyház által osztott segélyek nem elegendőek; a helyzet drámai: a nyugdíjas orvosok életében mindennapos a víz- és áramhiány. A nyugati országokhoz hasonlóan, a Kubában élők kitéve a hiperinflációnak, amely drasztikusan csökkentette a vásárlóerejüket.
Végtelenített üres benzinkutak állnak a kubai főváros utcáin, és az állami ellátásrendszer már nem képes fenntartani az alapszolgáltatásokat. A lakosság élete állandó bizonytalanságban telik. Az idősek megélhetését egyre inkább külföldön élő családtagjaik segíthetik, de sokan, akik nem kapnak külső támogatást, mélyszegénységbe taszítva kénytelenek megküzdeni az életért.
A havannai templom lelkésze, Bryan Arbuelles is megerősíti, hogy most az idősek szenvedik el a legnagyobb csapást: „Ők olyan emberek, akik évtizedekig dolgoztak, de ma már nincs elegendő nyugdíjuk a megélhetéshez.” A helyzet lassan megérett a változásokra, még a kommunista rezsim képviselői is elismerik: sürgős intézkedések szükségesek a válság megoldásához.
Az elnök, Miguel Díaz-Canel, aki nyíltan beszélt a gazdasági helyzet megoldásáról, Kínát és Vietnámot említette mint lehetséges példákat a gazdasági fejlődés irányába. Kiemelte, hogy az emberek elviselhetetlen életkörülményekkel küzdenek, és a kormánynak tennie kell, nem szabad bagatellizálni a súlyos helyzetet.
A kubai társadalom jövője tehát a múlt hibáiból tanulva formálódik, hiszen az új generációk előtt álló kihívások okán elengedhetetlen az eddigi rendszer átgondolása és a sürgősségi intézkedések sorozata. Ha a közép-amerikai szigetország valóban változásokra vágyik, a jövő csakis az egyenlőbb elosztáson és a felelősségvállaláson alapulhat.
