Baseballsapka és magyar népviselet: a Mihalkó kalaposház öröksége
Ma már sokan önéletrajzokkal vagy diplomákkal igazolják szakmai identitásukat, de nem is olyan régen elegendő volt egy kalap ahhoz, hogy azonnal világos legyen, ki kicsoda. A különböző tájegységekből származó emberek fejen hordott „önéletrajzai” nemcsak a földrajzi hovatartozásukat, hanem szakmájukat is tükrözték. Sósné Mihalkó Emese és férje, Sós Attila, akik a családi vállalkozás irányítását vették át, édesapja, Mihalkó Gyula kalaposmester halála óta, azon dolgoznak, hogy megmentsék a magyar népviselet szellemi örökségét a baseballsapkák uralta korszakban.
A Mihalkó Kalaposház több mint másfél évszázada működik, és a páros a még megmaradt hazai kalapkészítők között egyike annak a néhány kiválasztott mesternek, akik a hagyományos eljárásokat még őrzik. A kalapaik jellemzően pásztorok, gulyások, néptáncosok és hagyományőrzők köreiben népszerűek. Az öröklési nehézségek ezen a területen is aggodalomra adnak okot, hiszen a családi vállalkozás fenntartása nem egyszerű feladat.
Fizikai munka és kézművesség
A kalapkészítők legnagyobb ellensége nem más, mint a hólyagos kéz. A kalap készítése valóban komoly fizikai megpróbáltatással jár. Sósné Emese szavaival élve: „A napi 6-7 kalap elkészítése már nagy teljesítmény, és ha Attila keze hólyagos, akkor nem tudunk dolgozni.” A gyapjú előkészítése és a kalap formázása több fázisból áll, amely igazi ínycsiklandó mestermunkát igényel: a nedvesített gyapjút formákra kell húzni és szárítani, majd igény szerint díszíteni.
Népviselet vagy baseballsapka?
Emese édesapja, Mihalkó Gyula, már gyermekkorában az első kalapját készítette el, és miután többször részt vett a vásárokon, egyre inkább elmerült a kalapos szakmában. Halála után Emese találkozott egy népviseletes bemutatón, ahol a kalapok készítésének jövője merült fel. Kérdés merült fel: „Mi lesz, ha a család nem veszi át a kalapkészítést? Hogy fogunk állni baseballsapkában?” Ez volt a lendület, ami a fiatal házaspárt a kalapkészítés irányában terelte.
Gyula kalapjai a néptáncosok körében ma is népszerűek, és az emberek mindmáig elismeréssel beszélnek róla. A kalapokat vásárok során tesztelték, ahol a megfelelő minőség garantálásához a vevők még rátapostak a kalapokra. A Mihalkó kalapok mindezen próbákon megállják a helyüket.
A jövő kihívása
Bár a Mihalkó házaspár évente 200-300 kalapot értékesít, bevételük még a tízmillió forintot sem éri el. Emeséék ugyanakkor szeretnék, ha a kalapok hungarikummá válnának, de a nemzetközi ismertség hiánya nehezíti a terjeszkedést. Lányuk is segít nekik a varrásban, de a jövő generációjának nevelése során Emese úgy látja, hogy inkább másra kell tanítania a gyermekeit. „Nem gondolom, hogy valaha is átörökítjük ezt a több mint kétszáz éves hagyományt” – zárja gondolatait Emese. A kihívás óriási, és a Mihalkó kalaposház helyzete a hagyományok megőrzésére érthetően rávilágít a mai világ elvárásaira is.
