A Duna partján étkező szélsőségek korát éljük
Életem egyik emlékezetes júliusi reggelén a Duna partján küzdöttem a stég nyolcvankilós bejáróhídjával. Célom az volt, hogy a vízi monstrumot a meder mélyére tuszkoljam. Előző délután már sikerült pár métert haladnom, és bíztam benne, hogy a víz szintje egy kicsit apad ahhoz, hogy folytathassam a munkát. Azonban a stég nem adta meg magát; a sekély vízben megállt, mint egy túlsúlyos kutya, aki makacsul megtagadja a mozgást. A szomszéd, látva a küzdelmemet, motorcsónakjával próbálta segítségemre sietni, hullámokat keltve, de a nehéz vas megfékezett, és e küzdelemben alulmaradtam.
Különösen jelentős nekem, hogy egy olyan szigeten élek, ahol a vízi élet alapvető szükséglet. A célom nem csupán a csónakba való ki- és beszállás, hanem a mindennapi ügyintézés és találkozók lebonyolítása is. Ekkor, amikor a stégünk megadta magát, a budapesti vízállás mindössze 150 centi volt. Bár igyekeztem alkalmazkódni mindehhez, úgy éreztem magam, mint a legendás cápa című film tudósa, aki előre látja a bajt, de senki sem figyel rá.
Július közepén, amikor a vízszint már a megszokott alá süllyedt, tudtam, hogy meddig terjed az aszály, és a meteorológiai előrejelzések sem mutattak esőt. Mikor alacsony lett a víz, a stég, mint egy megfáradt hal, a mederben hevert. Az átkeléshez most már minden alkalommal nagy erőfeszítésembe került, hogy elegendő víz legyen a csónak alatt. A gyaloglás a bokáig érő vízben, miközben a csónakot toltam, nevetséges látványt nyújtott, főként, amikor családomat próbáltam bejuttatni, akiknek súlyától a csónak megfeneklett.
Az alacsony vízállás a Duna medrében mindig új meglepetéseket tartogatott. Egyik alkalommal, mikor a fiammal kiszálltunk, egy büdös perzsa szőnyeget találtunk az iszapban, amelyet nehezen, de végül kihúztunk. Ez a szőnyeg, akinél a víziszörnyek is összebújtak volna, csak egy újabb emlékeztető volt arról, milyen dolgokat rejt a Duna medre: autógumik, telefonok és üvegek hevertek mindenütt.
A hajózás jövője és a stressz forrásai
A hajóforgalom látványosan lecsökkent. A nagyobb hajók, amelyek korábban a hullámokkal töltötték meg a folyót, most eltűntek, és a hobbihajósok száma is jelentősen csökkent. Az alacsony vízállás miatt sokan képtelenek voltak levinni a hajóikat, míg mások a potenciális balesetek miatt maradtak távol a Dunától.
Valóban tévhit, hogy a természet közelében élők nem tapasztalják a stresszt. Számomra a vízállás lett a mindennapok megpróbáltatása, amely a Hydroinfó jelentéseitől függ. Hiába állok fel a vízszint figyelésére, ha a helyes időzítés elengedhetetlen. Pár centin múlik, hogy a Duna medrébe belép-e a víz, vagy marad a stég. Az alacsony vízhelyzet elég bosszantó, de az árvíz sokszor ennél is nagyobb gondot okoz. Az, hogy a vízállás változékonysága mit hoz a jövőben, most mindennél fontosabb.
Előjelek és az összeszedett tapasztalatok
Bár a szélsőséges időjárás nem új keletű, a Duna-partján lett a leginkább kézzelfogható a hatása. Az elmúlt évtizedekben sokkal kiszámíthatóbb volt a vízszint, ám az utóbbi időben drámaian megváltozott a helyzet. A 2013-as és 2024-es árvíz nemcsak gondokat hozott, hanem a visszavonuló vízszint is új kihívásokat teremtett, hiszen az alacsony vízállás egyre gyakoribb jelenség lett. Az éghajlatváltozás következményeként a korábbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a jövőben még több szélsőséges időjárási eseményre kell számítani.
Szükség van az összes eddigi tapasztalatunkra, hogy felkészülten nézhessünk szembe a következő rekordalacsony vízállásokkal. Az, hogy mi következik, mindig kérdéses, és csak reménykedhetünk, hogy a jövőbeli árvízek nem gyakorolják majd olyan szoros hatalmukat a fekete felhők alá.
