Szél Dávid: A spektrum zavar
Amikor nekiálltam ennek a cikknek, nem éreztem magam a legjobban. A Covid-tesztem szerencsére negatív lett, de a torkom kapart, fájt a fejem, köhögtem, és a hangulatom is messze volt az optimálistól. A lázam ugyan nem volt, de egész nap aludni tudtam volna. Az étvágyam viszont megvolt, így valószínűleg csak egy pici betegség bujkálhatott bennem.
Senki sem mondta rólam, hogy tbc-spektrumon vagyok. Amikor köhintettem a buszon, senki sem mutatott rám, hogy “na, az meg tbc-s”. Ez hasonló ahhoz, mint amikor a sípcsontom egy kicsit megüti a sarkot, és nem mondja senki, hogy “ez a tibia már a törés-spektrumon van”. Azt tudni kell, hogy a csonttörés komoly dolog, de a horzsolás nem az – az egyik vagy igen, vagy nem. A pszichológia ezzel szemben sokkal komplikáltabb.
Ma már egyre több diagnózis létezik a pszichológiai spektrumon. Ezek az esetek közös biológiai vagy viselkedésbeli tengelyek mentén helyezkednek el, de nem egyértelműen lineárisak. A depresszió, az ADHD, az autizmus, a pánik mind-mind multidemenzionális spektrumok, ám ha valaki rákerül valamelyik spektrumra, a differenciálás elveszik. Az emberek általában csak a mennyiségre figyelnek, nem arra, hogy mennyire és hogyan van jelen valaki a spektrumon.
Például az éhség is egy spektrum. Evés után alig érzek valamit, de néhány órával az étkezés után már komolyan megszólal a gyomrom. Ugyanakkor, ha egy napig nem eszem, akár el is ájulhatok. Az éhség megítélése egyértelműen eltér az éhező emberekével, de mindkettőt éhségnek hívjuk, a tüneteikben van hasonlóság, csak az egyik eset sokkal komolyabb.
Azonban a pszichológiai diagnózisok terén nem csupán mennyiségi, hanem minőségi eltérések is vannak. Az, hogy valaki “kicsit autista” vagy “kicsit depressziós”, teljesen más súlyú, mint akinek súlyosabb formája van a betegségeknek. A diagnózis folyamata egyszerűsíti le a dolgokat, de például a “súlyos” vagy “enyhe” jelző csak a mennyiséget érinti, a minőségre nem reflektál.
Ez pedig identitásproblémákat vet fel. Miért kap ugyanazt a diagnózist az, aki szociális szituációkban bizonytalan, és az, aki zárt intézményben él, mert nem tud beszélni? A társadalom gyorsan változik, majd vele együtt a normák is, aminek a diagnosztikának is gyorsan reagálnia kell. Ezt a dinamikát akár diagnózis-fixációnak is nevezhetjük, ahol a szakkifejezések túlhasználata is megjelenik.
Ma már szinte mindenki narcisztikus, autista vagy pánikbeteg, miközben ezek a diagnózisok messze nem ilyen egyszerűek. Az újságcikkek nem azt célozzák, hogy laikusként diagnózisokat állítsunk fel, hanem azt, hogy észrevegyük, ha baj van, és hogy ezen észlelt problémákra reagáljunk. Az egészségügyben dolgozó szakemberek hiánya, és a páciensek rövid konzultációs időkerete sok problémát felvet. A diagnózisok sokszor már egyetlen találkozás után meglehetnek.
Allen Frances amerikai pszichiáter azt állítja, hogy jobb, ha valaki diagnózist KELL kapnia, de nem kap, mint ha fordítva történt volna. Ezzel nem mindenki ért egyet, hiszen egy fel nem ismert mentális betegség komoly következményekkel járhat. Azonban Frances abban igazat ad, hogy a diagnózisnak óriási hatása van: egy emberre rátett bélyeget nehéz eltávolítani, különösen, ha az gyógyszeres kezelést is igényel.
Ha viszont az alaposság és megfelelő szakember kezei között születik meg a diagnózis, a gyűjtőfogalom-problematika még mindig fennáll. Ezek a betegségek nem tükrözik kellően a differenciálás szükségességét. A gyűjtőfogalmak túl gyakori használata előítéletekhez vezethet, amely diszkriminatív magatartást generál. Tehát a szakmának, a pszichiátriának és a pszichológiának komoly felelőssége van a differenciálásban, ami akár aldiagnózisok bevezetését is felvetheti.
A cél az lenne, hogy páciensek és közvetlen környezetük pontosan értsék, mit jelent a diagnózis, hogy így a nem linearitás értelmet nyerjen, és világosan láthatóvá váljon, ha valaki valóban része egy spektrumnak.
Forrás: telex.hu/eletmod/2025/11/16/szel-david-a-spektrum-zavar
