Werner Herzog: Jégben gyalogolni
1974 telén Werner Herzog, a neves filmrendező, egyedül tette meg az utat Münchenből Párizsba, amely három héten át tartott. Meggyőződése az volt, hogy közeli barátja, Lotte Eisner filmtörténész csak akkor éli túl szörnyű betegségét, ha ő gyalogosan elmegy hozzá. Ez az út, amelyet egy végtelen hóvihar övezett, nem csupán fizikai kihívást jelentett, hanem érzelmi és szellemi odüsszeusként is funkcionált. Herzog a floridai tájat, a rideg hideget, és a magányt mindvégig lejegyezte, rögzítve a dühöngéseket és a tájleírásokat, amik a téli vidékről árulkodnak. Írásai szoros kapcsolatot mutatnak Herzog filmjeivel, miközben felfedezhetjük, hogyan zárja magába a gyalogtúra a rendező vizuális világát.
ELŐZETES MEGJEGYZÉS AZ ÚTRÓL
A gyaloglási küldetése úgy kezdődött, hogy november végén érkezett a hír, miszerint Lotte Eisner súlyos beteg és valószínűleg meg fog halni. Ezt hallva, Herzog kijelentette: „Ezt nem szabad hagyni, a német film nem nélkülözheti őt.” Egy meleg kabátot öltött magára, iránytűt hozott magával, és a legszükségesebb holmival megrakott hátizsákkal útnak indult Párizs felé, biztos abban, hogy e gyaloglás révén barátja életben marad. Az út során írt naplóját azonban nem olvasóknak szánta; most, négy évvel később, amikor újra átnézte ezeket a feljegyzéseket, érzelmek árasztották el, és a vágy, hogy másoknak is megmutassa, legyőzte a félelmét a nyilvánosság előtt való megnyíláshoz.
AZ ÚT KEZDETE
November 23-án, ötven méterre a pasingi kórház után, Herzog már fenn akarta tartani az irányt Párizs felé, amit az iránytűje segített megszabni. Érdekes epizódként említi barátját, Herbertet, akinek kártyavetése különös és zavaros volt, de a játék során a kérdések mélyebb razzját feltárták a felnőtt élet sötétebb oldalairól; mindezek közepette az emberek félelmet keltettek benne.
„El kell hagynom ezt a helyet” – volt a belső monológja, amely egyre erőteljesebben vezette lépéseit a cél felé. Herzog e gondolkodás közepette képes volt kapcsolatot teremteni a természet változásaival, a hideg és a magány szorításában. Ahogy a tájat járta, úgy érezte, hogy ő és a világ között szorosabb a kapcsolat, mint azt korábban gondolta volna. Párizsban jártában biztos volt benne, hogy barátja életben fog maradni, mert nem engedi meg, hogy meghaljon; ez volt az ígéret, amit a magáénak érzett.
PÁRIZS FELÉ TARTVA
Ahogy Herzog haladt előre, egy esőáztatta mezőn elkapott egy nőt, amit a gyaloglás fáradalmai közepette írt le. Megosztja érzéseit a gyűlöletről, a dühöngésről, miközben a világ a szemén keresztül újjáéledt a gondolataiban. „Miért nem ül valaki abban a megüresedett asztalnál?” – fogalmazta meg a szituáció abszurditását, majd a pihenés közepette felfedezte a mindennapi élet apró örömeit is. A szabadság érzése keveredett a félelemmel, ugyanakkor valami nagyszerű érzés volt, hogy a gyaloglás során fokozatosan befogadta a természet vigyázó ölelését.
Herzog utazása, amely nem csupán fizikai kihívás volt, hanem lelkének mély rétegeibe vezetett, bejárta a tájakat, a ködös dombokat, a régi hídakat és a bambuszgazdaságok szélét. Az eső áztatta földek és a zord erdők között reflektálva emelet, alkotott és élt – mint ahogyan a napfény is feloldotta a sötétséget, úgy a séták felszabadították a lélek elnyomott hangjait.
Werner Herzog, bármi is történt az út során, határozottan elérte célját: nemcsak Párizsba érkezett, hanem a saját lelkének mélyebb titkait is felfedezte.
Fordította: Szijj Ferenc
21. Század Kiadó, 2025, 3990 Ft
Forrás: telex.hu/karakter/konyvespolc/2025/12/07/werner-herzog-jegben-gyalogolni-reszlet
