Mit kezdjünk a gyászregényekkel?
„Anyám 2022. december 5-én halt meg.” Ezt a mondatot olvasva, egyértelművé válik, hogy weherowski Szilasi László legújabb könyvével a nyitányt adta, amely nem csak egy regény, hanem egy fájdalmas valóság felmutatása is. De ahogy a gyász irodalmi megformálása lenni szokott, itt is felmerül a kérdés: mit is várhatunk az olvasástól? Babarczy Eszter „Apám meghal” című munkája is megjeleníti a halálra való készülődést, és már a címe is egyértelmű üzenetet hordoz. Az olvasónak nehéz elfogadnia, hogy a cím elmondja, mire számíthat, és ez a közvetlen információ legjobb esetben is megilletődést okoz, mintha egy gyászszertartás résztvevői lennénk.
Szó a gyászról: Két irány
A gyászregények specialitása, hogy ezek az írások nem csupán fikciók, hanem a megélt veszteségek pőre visualizálásai, így a kritikai megközelítésüket is átalakítja a valóság, melyhez a szerzők személyes fájdalmát kapcsolják. Vannak olyan szerzők, akik elutasítják a klasszikus értelemben vett fikcionalitást – Esterházy például nem örült, amikor a „Szív segédigéit” gyászregényként kezelték. Ezzel elérkeztünk a gyászregények paradoxonához: a fájdalom művészi megjelenítése nem korlátozza a színvonalat. Kérdés, mennyire tudunk elvonatkoztatni a szerzők fájdalmától, benne maradva a szöveg értékelésének kereteiben.
Képviselet és a gyász kultúrája
Az elmúlt évben három jelentős magyar gyászregény is napvilágot látott, melyek középpontjában a szülők halála áll. A gyászregények egymás mellett létezve a traumairodalom határvidékén mozognak, miközben az autofikció trendje is fontos megjelenési forma számukra. Az írók személyes tapasztalataik képezik az alapját a művüknek, így egy olyan történetet kreálnak, amely az olvasók számára is ismerős lehet. A gyász feldolgozása, sérelmek és a szülőkkel való közönyös kapcsolat lehetővé teszi, hogy több generáció egyidőben azonosuljon a szövegekkel.
Jól szerkesztett vs. szerkesztetlend
Hogyan is tükröződik egygyászregény az olvasónak? Az Apjalánya című könyvnél Bánki Éva rafinált feltárása során erőteljesebben érezhetjük a traumairodalomhoz való kapcsolódást. A fájdalomban rejtőző kérdések megválaszolatlanok maradnak, és a szerzői önfelfedezés, a járvány típú rák menedékként képezi az érzelmi küzdelmek színhelyét. Bánki írása olyan mint egy időutazás, ahol az apai örökség elfojtása a csendbe rejtett titkok sorra bukkannak fel.
Szilasi László „18:48: telefon” című könyve ezzel szemben egy nyers fényképet kap a halálról; a mű nem kínál információval teli keretet, és közvetlen beszélgetéseket folytat a halott szüleivel, ahol a megszakadások ennek még tragikusabb aspektusait adják.
E regény tükröződik a gyász négysoros képe, amely nem ellentétben, hanem inkább harmóniában áll Bánki és Babarczy szövegeivel. Szilasi szavainak hevében a szavak szabadon áramlanak; a képzetek felélesztik a halál ürességérzetét, és az olvasónak a legvalóságosabb gyászzal kell szembenéznie.
A kudarc természetrajza
Babarczy Eszter „Apám meghal” című regénye a küzdésről szól, ahol a halálra való felkészülés nem kínál kapaszkodót, így az olvasónak különösen súlyosan nehezedik a tapasztalat. Ebben a szövegben a halál közelít, és az érzések brutális összetettsége megrázó valósággá válik. Az írás nem csupán a fájdalomról szól, hanem az undorról és a tehetetlenségről, miközben elmondja, hogy a „mérlegelés” és értékelés nem lehetséges, és a megélni kívánt érzelmek között a nézőpont teljesen megváltozik.
Amikor a három művet illeti, melyik a „jobb”? Nehéz kérdés, hiszen mindhárman a gyásznak különböző aspektusait tárják fel. A gyászt joggal nem lehet többé rangsorolni, és nem is szabad.
Szilasi László:
„18:48: telefon”
Magvető, 2025, 5999 Ft
Bánki Éva:
„Apjalánya”
Jelenkor, 2025, 4999 Ft
Babarczy Eszter:
„Apám meghal”
Jelenkor, 2025, 4999 Ft
Forrás: telex.hu/karakter/konyvespolc/2025/11/20/gyaszregenyek-szilasi-laszlo-babarczy-eszter-banki-eva
