Zeck Julianna: Az átalakulás és a találkozások bonyolult világa
Villamoson utazom, a délutáni órák csendje körülölel, csak a szabadúszók, anyák és nyugdíjasok lézengenek körülöttem. Az arcok homályosak, a napszemüveget viselő ismeretlenség ködébe burkolózva, próbálom kerülni a kínos találkozásokat. De a sors játékos fintora ismét közbeszól: az egyik megállóban egy régi ismerős bukkant fel, akit mára már alig ismerek fel. Az öntudatlanul magamhoz nyúló napszemüveg újbóli bevetésével az inkognitóm védelmet kíván számára.
Ő azonban mégis észrevesz, visszafordul, és kedvesen köszön. Mégiscsak ismeri a nevem, a férjemet, Lacit is, akit a társadalom egy prózai politikai figura sztereotípiájaként ismer. A beszélgetés gyorsan elindul. Kérdések a mellekről, az évekről, mindenféle beavatkozásokról, ami meglepő részévé vált az ismerőseim világának. Miközben az arcomat kutatja, tudom, hogy nem csak a felületes szépség számít…
Amint a villamos fáradtan zötyög, az emlékek felidézik a múltat, amikor még a gimnazista évek tele voltak naivitással. A barátnőm, akit most látok újra, nem emlékszik már azokra az időkre, amikor csak annyira vágytunk, hogy elkerüljük a csúfolásokat. Köszönöm, hogy jól nézel ki — mondja, és mosolyog. A szavak, mint egy elált bostoni regény, sarkantyúznak lelkiismeretemet, és chá jókora rést nyitnak: a kiábrándult felnőtté válás rigrésze.
Beszélgetésünk során az átalakulása nyomot hagy. Testét plasztikai sebészet alakította — egyfajta kényszerű metamorfózis, amely mögött érzékeny történetek és rejtett fájdalmak lapulhatnak. A maszk mögött feszülős ruha és luxusmarkák rejteznek, míg a belső üresség keserűre hangolja a találkozónkat. Rögeszmés gondolatok kavarognak, és nem tudom megérteni, mi indította arra, hogy ennyire megváltoztassa önmagát. De talán csak egy szép, boldog élet ígéretét keresi.
A vegán étteremben leülünk, de a beszélgetés nem elég mély, hogy megszülethessen a kapcsolódás. Ő jól van, nekem viszont indulásra van szükségem, távol mindennel, ami a felületes szépségről szól. Mielőtt elindulok, a szívemben félve érzem az alig titkolt irigységet: mintha ő nemcsak a testét, hanem a saját sorsát is irányítsa, míg én megzsákolva érzem magam a valóság hajnalában.
Amikor visszaülök a villamosra, a kedvenc kávézóm felé tartok. Az ismerős, barátságos légkör megnyugtat. Itt az idősebb generációk, az ősz hajjal és ráncokkal megáldott viselőik társaságában találom magam, ahol mindenki a maga bőrén viseli az élet súlyát. Megszabadulok a napfénytől, átváltozom — nem csupán a külső világ elől, hanem a belső harcaim elől is.
Ez a találkozás, akár komikusnak is tűnhet, sokkal inkább szimbolikus: belemerülni a múlt árnyékaiba, a fájdalmas találkozások tengerébe, ahol a külsőségek a belső valóságokkal ellentétben nem igazán fejeznek ki semmit. A nap végén egy kérdés marad: ki is vagyok valójában?
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt.
Forrás: telex.hu/karakter/telextarcak/2025/12/13/zeck-julianna-majdan-laci-felesege-tarcanovella-irodalom
