Gisèle Pelicot: A név, ami megváltozott, és az üzenet, ami megmaradt
Gisèle Pelicot, Franciaország történetének egyik legmegrázóbb nemi erőszakkal kapcsolatos ügyének kulcsszereplője, elmondta a Telexnek, hogy megtartotta férje nevét, lévén hitt abban, hogy ez a cselekedet nem csupán a múlt árnyaira emlékeztet, hanem a története üzenetét is hordozza. Pelicot nemcsak a szégyent kívánja eloszlatni, hanem hangsúlyozza, hogy az áldozatoknak nem szabad szégyenkezniük, hanem fel kell állniuk és ki kell állniuk magukért.
A „Himnusz az élethez” című önéletrajzi kötetében Gisèle Pelicot szembesíti az olvasót a borzalmas valósággal, mely évtizedekig kísérte: férje, Dominique Pelicot, több mint tíz éven át nyugtatókkal kábította el, majd megerőszakolta. A férfi nemcsak saját tetteit dokumentálta, hanem számos más férfit is bevont ebbe a szörnyűségbe, mindezt videók formájában rögzítve. A bizonyítékok, több mint húszezer videó és fénykép, egy „Bántalmazás” nevű mappába kerültek, amely alapvető szerepet játszott a tárgyalás során.
Gisèle Pelicot önként kérte, hogy a tárgyalás nyilvános legyen, hiszen célja az volt, hogy ne csak ő, hanem a férje, mint elkövető is megkapja a szégyent, amit a társadalom nemes egyszerűséggel elferdített. Kérte a bírót, hogy engedje meg az erőszakról készült felvételek levetítését, bár végül nem engedélyezték, de maga a nyilvános tárgyalás lehetőséget biztosított arra, hogy a története hallható legyen.
A francia bíróság tavaly decemberben hozott ítéletet Dominique Pelicot ügyében, aki húsz évet kapott börtönben, míg a többi vádlottat is bűnösnek találták. Gisèle bátorsága, hogy kiállt a nyilvánosság elé, nagy hatással volt a nők elleni erőszakkal szembeni harcra Franciaországban, és elindította a MeToo-mozgalomhoz hasonló diskurzusokat.
„A tárgyalás végére már nem éltem meg empátiát a férjem iránt” – mondta Gisèle, utalva arra, hogy a per során a média felnagyította a történet háttérmegvilágításait, miközben az áldozatot bűnösnek próbálták feltüntetni. „Fordítani akartam a szégyent, megmutatni, hogy az elkövetőknek kell szembenézniük tetteik következményeivel.”
Pelicot azonban nem csupán egy traumás élmény narrálásán dolgozott. Őszinte célja, hogy megossza az emberekkel nemcsak a név mögötti történetet, hanem az áldozatok helyzetét és érzelmi küzdelmeit is. „Nem könnyű visszavonulni a közéletből, de szeretném, ha az emberek megértenék, hogy az életben esetleg bármi megtörténhet. Az én történetem is erről szól: talpra állás után is van remény.”
„Bár az én esetem különleges, sokan küzdenek a maguk harcával, akik nem mernek kiállni. Nekem megadatott a lehetőség, hogy felhívjam a figyelmet az áldozatok küzdelmeire, a szégyen eloszlatására és az összefogás fontosságára.” – tette hozzá Pelicot, felemelve az ügyvédek, a támogató közösség, és minden nő erőfeszítéseit, akik hasonló küzdelmeken mentek keresztül.
Gisèle Pelicot nem csupán a saját történetéből merít erőt, hanem a több mint húsz éves harc tapasztalataiból is. Kiállása példaértékű, erőt adhat mindazoknak, akik még mindig a szégyen és bűntudat terhe alatt szenvednek. „Fontos, hogy soha ne bújjunk el a múlt árnyai mögé, hanem merjük elmondani a történetünket, és keresni a közösséget, ami segíthet a talpra állásban. Az áldozatoknak nem szabad régi sorsukkal azonosulniuk, hanem el kell kezdeniük újraélni az életüket, anélkül, hogy szégyenkezdnének.”
A Gisèle Pelicot: Himnusz az élethez – Nem az én szégyenem című könyv február 17-én jelenik meg világszerte, és pelicoti üzenetét sokan várják. Az áldozatoknak pedig csak annyit mond: az ő hangjuk is számít.
