„Nem tudjuk a magyar himnuszt, hát énekeljük el az észtet!” – így emlékeztek Észtországban 1956-ra
Észtország mindig is közel érezte magához a magyarok szabadságvágyát. Az 1956-os magyar forradalom híre Észtországban is reményt keltett: sokan úgy vélték, a magyar események egy olyan folyamat kezdetét jelenthetik, amely végül Észtország felszabadulásához vezethet. A külföldi rádióadók hallgatása soha nem látott mértékben terjedt.
Valdur Raudvassar a vidéki Észtország hangulatáról számolt be. Eszerint a magyar felkelés új ébredés kezdetének tűnt. A falujában tartott aratóünnepen a „járási embereket” nem hívták meg, de az egész falu ott volt. A szomszéd faluból érkező boltvezető, Elmar Uibo a magyar felkelésről és annak vérbe fojtásáról tartott beszédet, majd így szólt: „Nem tudjuk a magyar himnuszt, hát énekeljük el az észtet!” Mindenki felállt, és elénekelte a betiltott észt himnuszt. Csak a falu egyetlen párttagja maradt ülve. Az ünnepnek nem lett következménye.
Enn Tarto visszaemlékezései szerint 1956 őszén a 3. számú középiskolába Moszkvából érkezett egy tört észt nyelven beszélő propagandista, aki az igazgatóval együtt az iskola közgyűlésén követelte a magyar hazafiak elítélését. Az aktívabb fiatalok vezetésével a diákok füttykoncerttel válaszoltak, és dobogni kezdtek a lábukkal. Végül az igazgatót és a propagandistát is távozásra kényszerítették.
A tartui 3. számú középiskola diákjaiból alakult Eesti Noorte Malev földalatti ellenállócsoport tagjait a magyar forradalmat támogató röplapok terjesztése miatt ítélték el. 1956. november 4-ére virradó éjszaka mintegy 300 röplapot terjesztettek a tartui iskolákban, melyekben kiálltak a magyar szabadságharc mellett, és szabadságot követeltek Észtországnak. A röplapok Észtország más részeire is eljutottak. A Tallinnban 1956 novemberében osztogatott röplapok arra szólították fel az észteket, hogy szálljanak harcba hazájuk megszállói ellen.
A biztonsági szervek arról tájékoztatták az Észt Kommunista Párt vezetését, hogy a magyarországi események erősen befolyásolják a közhangulatot Észtországban, különösen a fiatalok körében. Október 30–31-én a párt Központi Bizottságának irodája külön ülésen foglalkozott a szovjetellenes és nacionalista hangulatokkal.
A magyar ellenállás vérbe fojtása a hatalom számára döntő segítséget jelentett. A Nyugat képtelensége vagy vonakodása, hogy ezt megakadályozza, általános csüggedést keltett. Világossá vált: még ha egy ország saját erejéből le is rázná magáról a kommunizmus béklyóit, a Nyugat nem feltétlenül mer segítséget nyújtani.
Az emigrációban élő Karl Ristikivi 1957. október 23-án ezt jegyezte be naplójába: „Ma van a magyar forradalom első évfordulója. Egy évvel ezelőtt úgy tűnt, mintha a világban valami végre a helyes irányba kezdene mozdulni. Magyarországon a lavina olyan erővel indult meg, hogy már csak az orosz tankok tudták megállítani.”
Uno Mereste szerint ekkor vált világossá, hogy a szovjet erőszakuralom közeli végének reménye homokvárnak bizonyult. Kialakult az általános alkalmazkodási komplexus, amelynek korát később „arany hatvanas évekként” emlegettek.
A Magyarország mellett kiálló észteket a biztonsági szervek üldözték, elítélték és évekre munkatáborokba küldték őket. Ez a sors várt a szibériai fogságból hazatért költőre, Enn Uibóra is, aki megírta a Koszorú az elesett magyar szabadságharcosok emlékére című versét. Uibót 1957 áprilisában letartóztatták, tíz év börtönre ítélték, és Dubrovlagba küldték, ahol 1965-ben meghalt. Az Észt Köztársaság a rendszerváltás után Enn Tartót a Szolgálati Érdemrend Tiszti Keresztjével tüntette ki, 2025. október 27-én pedig Veszprémben emléktáblát avattak Enn Uibo tiszteletére.
Az 1956-os magyar forradalmat könyörtelenül leverték. Ebben a vereségben is ott rejtőzött a győzelem magja: az 1956-os mártírok újratemetése 1989. június 16-án olyan eseménysort indított el, amely végül Magyarország felszabadulásához és az orosz csapatok kivonásához vezetett. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1989. július 6-án hivatalosan rehabilitálta Nagy Imrét. A forradalom győzött.
