„Jobban jársz, ha nem látod” – Az idő előtt elveszített magzatok és szüleik sorsa az állami egészségügyben
Petráéknál óriási öröm történt 2023 nyarán: végre sikerült a harmadik lombik procedúra. Minden jól alakult egészen a 21. hétig, amikor is Petra hirtelen erős fájdalmakra panaszkodott. Ezért a férjével együtt ellátogattak egy budapesti kórházba. A vizsgálat során a rezidens orvos megállapította, hogy Petra méhszája jelentősen megnyílt, ami miatt azonnali szülés szükséges. Mivel a nőgyógyászati osztály zárva tartott, a szülészeten került ellátásra, ahol oxitocint kapott a szülés megindítása érdekében.
Petrának a szobáját egy frissen szült kismamával kellett megosztania, miközben tudta, hogy ő éppen a saját magzatának elvesztésére készül. Átkérte magát egy egyágyas szobába, de a férje a váróban maradt – a főorvos indoklása szerint azért, mert a szülőszobán több nő szoptatott, és attól félt, hogy a férfi „más nők melleit nézegetné a kis ablakon át”. Amíg a férje a váróban izgult, Petra egyedül nézett szembe a szülés fájdalmával és a szobákkal beszűrődő babasírással.
Hajnali fél négykor a halott magzat világra jött, de elvitték, az orvosi személyzet pedig azt mondta, hogy „jobban jársz, ha nem látod” – e szigorú utasítás ellenére, hosszas kérlelés után végül megmutatták nekik a magzatot, de érinteni nem volt szabad. Petra így emlékezik vissza: „Rövid haja volt, átlátszó bőre, arcvonásai pedig a férjemre emlékeztettek. Imolának neveztük el.” A testet azonban végül nem vihették haza, a kórház arra hivatkozott, hogy az veszélyes hulladéknak számít.
A szülést követően Petrát a műtőbe vitték, ahol a bent maradt méhlepényt eltávolították. Eközben férje a műtő előtt várakozott, tévesen azt gondolva, hogy Petra még bent van. Végül egy takarító szólt neki, hogy Petra már elhagyta a műtőt. Noha a kórházban találkoztak néhány segítőkész és együttérző egészségügyi dolgozóval, a kórházi pszichológus megjegyzése: „Ez a természet rendje, a gyengék meghalnak” nem segítette a gyászuk feldolgozásában. Petra és férje ezt követően úgy döntöttek, hogy haza kívánkoznak, a főorvos pedig annak ellenére, hogy nem támogatta orvosilag, a megértés hangján megengedte nekik, hogy távozzanak.
Petráék megdöbbenve tapasztalták, hogy a kórházi személyzet nem tanúsított nekik kellő tiszteletet, és jogtalanul tagadták meg tőlük a halott magzat látását és a hazavitelét, így nem tudtak elbúcsúzni tőle. Betegjogi képviselőt kerestek ennek miatt, de csak lebeszélést kaptak, mondván, hogy a panasztétel túl sok nyűg és idő. Petra végül fél évnyi küzdelem után tudta csak feldolgozni szülés utáni depresszióját, és újra át tudta festeni gyermeke szobáját.
A beavatkozás, amelynek során Petra elveszítette a magzatát, indukált vetélésnek nevezik, amely orvosi beavatkozás révén történik, ha a terhesség folytatása az anya vagy a magzat egészségét veszélyezteti. A folyamatot általában steril körülmények között, gyógyszeres beavatkozással indítják, és szüléshez hasonló módon fejeződik be. A vetélések 92%-a az első trimeszterben történik, a fennmaradó 8% a második trimeszterben; a statisztikák szerint 2023-ban 1039 nő érintett ilyen esetekben.
Az indukált vetélés fájdalmas folyamat, amely sok esetben családi tragédiával jár együtt. Az ezzel kapcsolatos közbeszédben a témák nagy része hiányzik, és a szülésfelkészítők sem foglalkoznak ezzel. Mégis, gyakran törvénysértések és méltóságot sértő gyakorlatok kísérik ezt a folyamatot, amely során az emberséges bánásmód hiánya is tapasztalható. Cikkünk célja, hogy feltárja az indukált vetélésekkel kapcsolatos rendszerhibákat, valamint hogy bemutassa, hogyan érinti ez a gyászt és veszteséget nemcsak a szülőket, hanem az egészségügyi dolgozókat is.
Kontroll nélkül
Cikkünk elkészítéséhez öt nővel beszélgettünk, akik különböző kórházakban estek át indukált vetélésen. A legnagyobb hatással az volt rájuk, hogy az egészségügyi dolgozók egy része érzéketlen volt, miközben egy apró pszichológiai támogatás sokat segíthetett volna. Erre példa Petra férjének tapasztalata, akit a műtő takarítója tájékoztatott, miután az orvos elfelejtette ezt megtenni. Szembesültek azzal, hogy bár a kórház személyzete közül néhányan kedvesek voltak, sokan elkerülték az érzékeny témák említését.
Evelin, aki szintén az idei évben veszített el magzatot egy kelet-magyarországi kórházban, a magára hagyottság érzetét emelte ki, és beszélt a dolgozók részvétlenségéről. Amikor átköltöztették egy másik szobába, a szülésznő egy tolószéket hozott, amit Evelin elsőre úgy értett, hogy ő használja. Azonban végül a táskái utaztak, hiszen Evelin is meg tudott mozdulni a szobák között.
Más források viszont arról számoltak be, hogy voltak, akik empatikusan bántak velük. Bizonyos kórházakban figyeltek arra, hogy a betegek ne kerüljenek frissen szült anyákkal egy szobába, miközben a saját hirtelen veszteségeikkel küzdöttek.
Az egészségügyi dolgozók elmondása alapján gyakori, hogy az együttérzés hiánycikk a rendszerben. Egy megyeszékhelyen dolgozó rezidens orvos megjegyezte, hogy a szülészeti osztályok munkatársai alacsony bérért végeznek olyan felelősségteljes munkát, ami mellett frusztrációval küzdenek, és sokszor egyedül arra koncentrálnak, hogy a beteg testét gyógyítsák.
A támogató légkör különösen fontos, hiszen az indukált vetélés folyamata során a nők mentálisan kimerültek. A szülésznők számára készült irányelvek hangsúlyozzák, mennyire jelentős a szülők érzéseinek elismerése a gyászfeldolgozás során. Az olyan kijelentések, mint „sokkal jobb, hogy azelőtt halt meg”, vagy „az idő a legjobb gyógyszer” elfogadhatatlanok. Javasolt helyette az empatikus megközelítés, mint például a „nagyon sajnálom” vagy „bízom benne, hogy minden másként alakul.”
A kórház után
Akármennyire is kedves és támogató a kórházi ellátás, a szülés utáni gyász folyamata messze nem ér véget a kórház kapuinak átlépésével. A szülésznők irányelvei azt mutatják, hogy minden ötödik nő 12 hónappal a veszteség után is pszichés zavarokkal küzd. Főként a második trimeszterben elvesztett magzatok esetében, ahol a várandósság már látható, a szülés után sok kérdés fogalmazódik meg a munkahelyen. Petra például egy hónapig otthon maradt a vetélés után, de amikor visszatért, rengeteg megnyugtatónak szánt megjegyzéssel kellett szembenéznie, mint pl. „így kellett lennie” vagy „fiatal vagy, lehet még gyereked”. Boglárka a családjával nyíltan beszélt a veszteségről, míg a külvilág felé sütötte el a Facebookot, ahol röviden bejelentette a történteket, kérve, hogy ne faggassák a részletekről.
A veszteség okozta reakciók vegyesek lehetnek, és gyakran a nők haragszanak orvosaikra, de a harag önmagukra is irányulhat. A pszichológusok tapasztalata szerint a férfiakat is mélyen érinti a veszteség, és gyakran több héttel a magzat elvesztése után jelentkeznek náluk pszichés zavarok. Ezért fontos, hogy a szakemberek figyelmet szenteljenek az apáknak is, és rendszeresen keressék fel a beavatkozáson átesett nőket.
Megmaradunk vagy elmerülünk?
A szülők számára tragikus élmény nem csupán őket, hanem az egészségügyi dolgozókat is megterheli. Cikkünk írása során öt olyan szakember osztotta meg tapasztalatait, akik korábban indukált vetélést kísértek. Mindannyian súlyos lelki terhekkel küzdenek az átélt események kapcsán. Egyik pszichológus például, kezdetben bulizással próbálta csökkenteni az etikai nehézségekből eredő stresszt, később viszont szupervízió és terápiás foglalkozások segítségével kereste a megoldást. Megfigyelhető, hogy sok kollégája elbagatellizálja az eseteket vagy függőségekhez folyamodik, hogy kezelni tudja a munka során keletkező feszültséget.
Bíró Edit, egy vezető szülésznő hangsúlyozta a kollégák közötti kommunikáció fontosságát, akik nehéz esetek után rendszeresen megosztják egymással a tapasztalataikat. Szerinte fontos, hogy a munkatársak mentálisan is rendben legyenek, hiszen „a szülésznő személyisége munkaeszköz”. Az utóbbi időszakban egy állami kórházban dolgozók számára már pszichológust biztosítanak, hogy feldolgozhassák a munkájuk során tapasztaltakat, és tükröt tarthassanak a magzatok halálával kapcsolatos esetekhez.
A cikk a Transparency International Magyarország mentorprogramjának keretében készült.
